18. Nyeregben

Sziasztok!

Igen, tudom, két és fél hónap telt el az előző bejegyzés óta... De most, hogy a sulinak vége van, ígérem, visszarázódok a régi kerékvágásba... legalábbis, megpróbálok...
Emellett szeretnék köszönetet is mondani. Ugyanis elértem a 2659 megtekintőt! Majdnem leborultam a székről, amikor megláttam. Hatalmas hálával tartozok nektek, srácok, komolyan! Főleg az én Béta-olvasómak, aki nélkül tuti nem lennék itt! (főleg, hogy hetente nyúzott már a "Mikor küldöd az új részt?" kérdéssel :D) Szóval tényleg nagyon köszönöm!
Nem húzom az időt, jó olvasást! :)

A Nagy Terembe mentünk ebédelni. Semmi kedvem nem volt hazamenni, bár tudtam, hogy Alkony le fogja harapni a fejemet érte. Annyi baj legyen. Halat kértem, Eliza csirkecombot. Kaptunk hozzá krumplit, vizet és cipót – jó olajos cipót. Hátul ültünk le, távol a többi vikingtől. Ez volt a mi kis asztalunk. Elizáé, Joséé, Alkonyé és az enyém. Jelenleg Jo-t nem láttam ott szívesen. Nővérem meg biztosan otthon van, segít apának. Szóval, ketten maradtunk Lizzy-vel.

Már nagyjából tíz perce ültünk ott és ettük a kajánkat. Senki ránk sem hederített. Láttam Miguelt, aki gyűlölködő tekintettel bombázott, miközben leült a saját asztalához a két mitugrászával. Nala is hozzájuk ült le, bár láttam rajta, hogy nincs ínyére. Felajánlanám neki, hogy üljön át hozzánk, de ebbe már egyszer belesültem. Akkor is elküldött a Ködön Túlra. Szóval hallgattam.

- Nos, min veszett össze az az idióta, és az az isten? –érdeklődte pár perc múlva Eliza. Elismerően néztem rá.

- Hű, kibírtad negyed óráig, hogy ne kérdezd meg? Új rekord! –csipkelődtem.

- Jól van, na! Eltart egy darabig, míg fejben levetítem a lehetséges válaszokat –motyogta két falat között.

Akkor esett le, mit mondott.

- Várj! Idióta és isten? Melyikük melyik? –érdeklődtem. Liz a szemét forgatta.

- Azt hiszem, ez nyilvánvaló.

- Azt vágom, hogy José egy idióta. Ezt mindig is tudtam. De… Damian nem egy isten –ittam bele a vizembe.

- Már hogy ne lenne az? Neked nincs szemed? Egy igazi Thor! Te sem mondhatod, hogy nem!

- Igen, tényleg helyes, jóképű, meg izmos, meg minden, de…

- Nincs de! Pont. Elmondod még ma, min kaptak össze, vagy kérdezzem őket?

Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy tényleg elmondjam-e neki. Rendben, ő a legjobb barátnőm és szeretem, de… mondjuk, ha nem mondom el neki, akkor is kideríti. Ezzel megválaszoltam a saját kérdésemet.

- Rajtam –mondtam. Mikor rájöttem, hogy nem épp a megfelelő szót használtam, már késő volt.

- Rajtad? –sivította.

- Pszt! –intettem le. – Hangosabban nem lehet? –kérdeztem szarkasztikusan. Liz úgy vigyorgott, mint a tejbe tök.

- Bocsi, de… ez eszméletlen! Azok ketten azon verekedtek össze, hogy eldőljön, melyikük érdemes a kegyeidre! Ez olyan…

- Hatalmas baromság? –fejeztem be helyette. – Az.

- Nem! Ez édes. Romantikus. Ha értem küzdenének így… –ábrándozott. Ezen mosolyognom kellett. Liznek mindig voltak ilyen ábrándozásai.

- Rosszul fejeztem ki magam. Nem rajtam vesztek össze, hanem…

- Hanem?

- Azon, hogy Dam randira hívott, én meg igent mondtam –vallottam be. Eliza szemei elkerekedtek.

- Dam? –vigyorgott göndör haját csavargatva. – Becézed is?

Elpirultam. Éreztem, hogy elpirulok.

- Ez… ez csak egy becenév –folytattam az evést zavartan.

- Hajnal, te nagyon ritkán becézel embereket. Bekerült a bizalmi rétegbe, ugye?

Nem tagadtam. Damian tényleg a bizalmasaim közt volt, annak ellenére, hogy tudtam, mi és ki ő. Hogy megfosztott az emlékeimtől, még ha nem is soktól. De bíztam benne. Hiszen olyan volt, mint én. Kívülálló. Lélekben azonosultam vele. Elizának igaza volt a másik dologgal kapcsolatban is. Ritkán becézek embereket hangosan. Csak akkor, ha a bizalmasaim között van az adott személy, vagy ha nagyon, de nagyon utálom. És valószínűleg nem úgy néztem ki, mint aki teljes szívéből gyűlöli Damiant. Mivel nem válaszoltam, ez Liz számára egy teljes beismeréssel ért fel.

- Figyelj, nem gáz, ha bízol valakiben.

- Tudom.

- Na, váltsunk! Hová mentek randira?

- Nem biztos, hogy elmegyek –mondtam. Rácsapott az asztalra.

- Még szép, hogy elmész!

- Nem te fogod megmondani, mit csinálok.

- A legjobb barátnőd vagyok! Csak jót akarok neked. Hidd el, ez az egy este nem fog ártani. Legalább végre kimozdulsz kicsit és nem csak az erdőben bandukolsz egyedül.

Igaza volt. Mostanában tényleg rengeteg időt töltöttem az erdőben. De nem tehetek róla. Alzira egyszerűen a legkellemesebb társaság ezen a szigeten…

- A partra –sóhajtottam végül megadva magam. – És ha most elkezdesz itt nekem sóhajtozni, hogy „jaj, de édes”, meg „jaj, de romantikus”, esküszöm, megöllek!

- Pedig már majdnem nekikezdtem… –biggyesztette le az ajkát. – De ha nem biztos, hogy elmész, miért mondtál igent?

Ebben is igaza volt. Ha nem akarnék elmenni, biztos lepattintottam volna. Mint akkoriban Josét. Persze az is megfordult a fejemben, hogy Damian csak az emlékeimre pályázik. Az a srác úgy kiszámíthatatlan, ahogyan van! Sosem tudhatod, mi a következő lépése. Nem lehet olvasni a szemeiből. Nem látok a lelkéig, mint az emberek többségének. Az ő esetében fordult a kocka. Ő olvas bennem.

- Talán azért, mert ő nem José –mondtam végül. Eliza a vizébe kortyolt.

- Ezt fejtsd ki!

- Nem tudom kifejteni. Damian egyszerűen más. Pedig tudod, milyen vagyok.

- Hogyne tudnám. Makacs. Nem adod meg magad egykönnyen. Annak a srácnak valami nagyon ütős randira hívós dumája lehet, ha igent mondtál. Szóval, mit mondott? –kíváncsiskodott.

- Hogy ezer viszlát sem lenne elég ahhoz, hogy illően elbúcsúzzon tőlem –idéztem fel, és újra végigfutott a gerincem mentén az a kellemes borzongás. Liz szinte elolvadva egy elhúzott „Óóóóóóó!”-nak adott hangot, erre pedig égni kezdett az arcom. Nem tudom, miért jöttem zavarba már Damian nevének egyszerű gondolatára. Hiszen nem szerettem. Tetszett, igen, kinek ne tetszett volna, de szerelmes nem voltam. Vagy igen?

- Kislány, ez a Damian tuti, hogy nőcsábász –adott hangot a véleményének Eliza. – A kinézete meg van hozzá. A szövege is. A három leghalálosabb kombinációból kettő pipa –mutatta fel két ujját. – Már csak a rang hiányzik. Véletlenül nincs semmi köze Tamaranékhoz?

- Tudtommal nincs –mondtam. – Damian a kovács inasa.

- És az apja? Az anyja?

- Nem beszéltünk a családjáról, Eliza. Alig ismerem…

- És elmész vele randizni?

- Most le akarsz beszélni? Az előbb még rá akartál venni. És sikerült. Most már nem tágítok. Elmegyek és kész.

- Dehogy akarlak! De csak mellékesen megjegyzem, ha törzsfői vér csörgedezik az ereiben, akár hozzá is mehetnél. Három legyet ütnénk egy csapásra.

Hitetlenkedve meredtem rá.

- Hármat?

- Persze –kortyolt a vizébe. – Ő tetszik neked. Te is neki. És meglenne a két klán egyesítése is. Ha nagyon szeretnéd, jártam egy hivatalos emberhez, pikk-pakk lebonyolítok nektek egy esküvőt. Engedélyem is van rá, szóval… bumm!

- Nem fogok hozzámenni! –jelentettem ki. Felvonta fél szemöldökét.

- Egy madárka azt csiripelte, hogy száz százalékra jól hallotta, ahogy Alkony kijelenti, hogy ez a Damian Rossy lesz a sógora. Szóval, ne is próbáld tagadni.

Kicsit megijedtem. Valaki kihallgatott minket Alkonnyal még az első nap? Ez nagyon zavart, és idegessé is tett. Ha bárki csak megsejti, hogy a nővérem Kívülálló, vizsgálat indul ellene. Nem menne át a teszten. Lebukna. És kivégeznék.

- És te ezt készpénznek veszed? –találtam rá újra a hangomra, és nagyon örültem, hogy nem remeg.

Liza csak vállat rántott.

- És mit veszel fel? –váltott témát, aminek hirtelen nagyon tudtam örülni.

- Azon gondolkodtam, van egy két hónapja nem mosott pólóm, meg nadrágom az ágy alá gyűrve, azt felveszem. Hozzávágok egy sáros csizmát. Hajat sem mosok, ki se fésülöm, teljesen felesleges. És előtte eszek valami jó hagymásat –mondtam a lehető legkomolyabb, legelmélkedőbb hangon. Eliza persze el is hitte. Úgy nézett rám, mint aki most közölte vele, hogy nem ehet több mogyorót. Ugyanis tudni illik róla, hogy oda meg vissza van a mogyoróért. Letette a korsóját, majd felállt az asztaltól.

- Lehetetlen vagy –közölte velem, és elindult az ajtó felé.

- Ezt már nem kéred? –kiáltottam utána a maradék csirkére utalva. Csak legyintett. – Jót beszélgettünk!

Hogy ne vesszen kárba, megettem a csirkecombot is, amit ott hagyott. Ki kell jelentenem, rettentően jól laktam. Elégedetten, teli hassal indultam én is ki a Nagy Teremből. Szemem út közben megakadt Petrán, aki úgy méregetett, mintha én lennék a desszertje. Ijesztő nőszemély, az már biztos. Frodi is elég bosszúsnak tűnt. Valószínűleg a felbontott házassági egyezmény miatt. Így járt.

A kovácsműhely felé menet azon agyaltam, hogy vajon Hablaty kész van-e a nyereggel. Nem tudom, mennyi idejébe kerül elkészíteni egy olyan szépséget, ami Fogatlanon is van. Meg tudta csinálni egy nap alatt? Valószínűleg nem… Honnan fogja tudni Alzira méreteit? Odamegy, és egy mérőszalaggal leméregeti? Az elég sokáig tarthat. Fogatlannak pluszba el kellett készítenie a műredőt is a farkához. Mennyi időbe és hány prototípusba telt, amíg azt tökéletesítette? És a nyereg mennyiben biztosítja, hogy nem fogok leesni Alziráról? Talán ezért aggódtam a leginkább, látva, hogy sárkányom milyen sebességre is képes.

Bélhangos bent ügyködött a műhelyben. Hablaty a helyiség másik végében dolgozott. Éppen egy szekercét élezett, mikor beléptem. Josette sehol sem volt. Furcsálltam, gyakran lófrál errefelé.

- Szia, Hajnal! –köszöntött a kovács. – Mi járatban? Jöttél segíteni? Akad munka bőven!

- Szívesen segítenék, Bélhangos, de most nem lehet. Halaszthatatlan dolgom van. Csak Hablatyhoz jöttem –mosolyogtam.

- Milyen… halaszthatatlan dolgod? –érdeklődött.

- Ez bizalmas infó. Ha elmondom, ki kell, hogy vágjam a nyelved, hogy ne tudj beszélni. Rosszabb esetben meg kell, hogy öljelek.

- Vicces. Na, sipirc! –intett befelé jóízűen nevetve.

Pedig annyira nem vicceltem. Tekintve, hogy Alzira egy sárkány és én lovagolom, minimum száműznek. És nem akartam száműzetésben élni. Annak ellenére, hogy Alvinnal nem ápolok rossznak mondható kapcsolatot. De jót se. Ugyanis Alvin, az Alattomos a Számkivetettek vezére. Régen nagyon jó barátok voltak apámmal. Aztán apa törzsfőnök lett.

Gyorsan odaszambáztam az öcsémhez.

- Szia, öcsi!

- Szia, Hajnal. Mi járatban? –kérdezte, miközben félretette a szekercét és felemelt egy kardot. Mikor a fegyver a gyorsan forgó kőhöz ért, szikrákat vetett mindenfelé.

- Kész van, amit… megbeszéltünk? –érdeklődtem. Felnevetett.

- Minek nézel engem? –pillantott rám.

- Szóval nincs? –kértem a biztosítást.

- De, kész van –vigyorgott rám büszkén.

- És elvihetem?

- Házhoz szállítottam.

- Te hazavitted? –kérdeztem megijedve. Egy pillantásából tudtam, hogy nem a törzsfői házra céloz, hanem a bunkerre. Meg is nyugodtam. Aztán visszatért az a kellemetlen érzés, ami elárasztott a Nagy Teremben. Mi van, ha valaki tényleg tud Alkonyról? Akkor hatalmas veszélyben van. De mi van, ha túlreagálom a dolgot? Ha nem tudnak róla, csak hallották a kijelentését, de azt nem, hogy látta.

- Jól vagy? –rántott vissza Hablaty hangja. – Elég rosszul nézel ki.

- Semmi bajom –mondtam, miközben magamra erőltettem egy mosolyt. – Csak kicsit fáradt vagyok.

- Szerintem menj haza –ajánlotta. – Pihend ki magad. Holnap edzés.

- Alig múlt dél –forgattam a szemeim. – Szerintem elugrok… sétálni.

- Kellemes utat! –szólt utánam, mert már félig kint voltam a műhelyből.

~~~

- Most mondd meg! Hogy lehetnek ennyire gyerekesek?!

Nem tudom, mióta ültem a barlangomban lévő priccsen és magyaráztam a dolgokat Alzirának. Mindenesetre, egész türelmesen végighallgatott. Nem vártam volna tőle. Azt hittem a sárkányok örökmozgók, sosem állnak meg. Nos, Zira nem éppen ilyen. Mikor kérdeztem, milyen napja volt, annyit felelt, hogy szinte végigaludta az egészet. Mint egy macska. Egy nagy, szárnyas, lusta, fehér macska.

:Fogalmam sincs. De te tudod milyen idegesítő, hogy az öcséd nem érti meg, amit mondok?:, kérdezte hirtelen. :Elhozta ezt az ülőkét. Kérdeztem tőle, hogy tud-e adni nekem halat, mert lusta vagyok halászni. Erre rávágja, hogy egészségemre. És elmegy. Egyszerűen… fú!:

Egy ideig csak néztem rá, mielőtt nevetésben törtem ki. Ezt persze sárkányom nem fogadta kellő örömmel. Morgott valami olyasmit, hogy mekkora egy tapintatlan tuskó vagyok és duzzogva hátat fordított nekem.

:Azt hiszem, ma nem beszélek veled!:, jelentette ki, mikor lassacskán abbahagytam a nevetést.

- Nem fogod kibírni –mondtam.

Nem válaszolt. Nem szólt hozzám öt teljes percen keresztül. Tovább nem bírta. Nagyot sóhajtva ült fel, majd fordult vissza felém.

:Nálunk, sárkányoknál ez egy megszokott dolog. Mármint a harc:, mondta. :A két hím megküzd a nőstényért. Amelyik győz, azé.:

- És ha a nőstény pont azt szereti, aki veszít? –kérdeztem.

:A fajfenntartás a cél, Hajnal. A nőstényeknek nincs választása.:, rázta a fejét, majd kinézett az égre. Valami belül azt súgta, hogy nem csak vaktában beszél. Tudja és átérzi, amit mond. Éreztem a szomorúságát, az elzártságérzetét és a szabadságtól, a saját döntésektől való megfosztottságát, amikor kimondta az utolsó mondatot.

- Ezért szöktél el otthonról, igaz? –kérdeztem halkan. – Mert a szüleid párt választottak neked.

Alzira lehajtotta a fejét.

:Igen. De én… én mindig a szabad akarat híve voltam. Ezt ők is tudták. Nem tudom, hogy képzelték, hogy tojásokat rakok valami vadidegen Hófúriának!:, fújta fel magát.

- Mit szólnál, ha elmennénk repülni? Kipróbálhatnánk a nyerget és te is kiszellőztethetnéd a fejedet. Jót tenne.

:Induljunk!:, vágta rá gondolkodás nélkül.

Feltettem rá a nyerget. Nem ment épp zökkenőmentesen. Egyrészt, volt egy kis gondunk a csatok sokaságával. Másrészt hol laza lett, hol szoros. És amikor éppen eltaláltam a csatok meghúzását, akkor tűnt fel, hogy állatira fordítva tettem fel. Szóval bajlódtunk vele még egy fél órát.

- Kényelmes? –kérdeztem miután sikerült normálisan felcsatolni a nem épp könnyű, bőrből készült nyerget. Bár nem volt olyan bonyolult felépítésű, mint Hablatyé, így is kínlódtunk vele eleget.

:Kicsit furcsa, de meg lehet szokni.:, biccentett Alzira megrázva magát párszor. :Pattanj fel!:

Meg kell mondanom, sokkal könnyebb volt felszállni a hátára úgy, hogy beakaszthattam a lábam valamibe. A kengyel stabilan megtartott, amíg felhúztam magam és azután is. Én kényelmesnek találtam. Hablaty írt hozzá egy kis üzenetet, amiben elmondta, hogy nem biztos, hogy eltalálta a kengyel magasságát, de azon állíthatok. Pedig pontosan jó volt. Nem volt sem túl alacsonyan, sem túl magasan. A nyeregre erősített kapaszkodóba pedig éppen kellően meg tudtam kapaszkodni anélkül, hogy megfájdult volna a kezem. Valamint a szetthez tartozott egy mellény is, olyan, amilyen Hablatynak is van, azzal a kis akasztóval, amit a kis kötéllel a nyereghez tudok csatolni. Így a leesés esélye csökkent. Ami nálam sokat jelent, tekintve, hogy az első repülésünknél majdnem leestem a hátáról… kétszer is.

Alzira kiballagott a kis szirtünkre. Beakasztottam a kis kötelet és nagyon reménykedtem, hogy nem fog majd elszakadni. A Hófúria megrázta a fejét.

:Kész?:

- Teljesen!

Zira egy egyszerű ugrással a magasba emelkedett. Mint ezelőtt, ismét megengedtem magamnak egy sikolyt, bár már nem volt annyira ijesztő, mint első alkalommal. A szél a hajamba kapott, magával ragadta a hangomat is. Végül a felhők alatt Alzira egyenesbe hozta magát.

:Milyen?:

- Nézzünk egy zuhanást is a biztonság kedvéért –mondtam.

:Nem én kértem!:

Azonnal behúzta a szárnyait és előrebukott. Rendkívüli sebességgel zuhantunk a víz felé. Egy kicsit még féltem, bevallom, hisz a repülés mégiscsak repülés, de épp ezért is volt csodálatos. Félelmetesen csodás. Egyre jobban közeledtünk a vízhez, és én ezzel egy időben egyre jobban szorítottam a bőrrel bevont kapaszkodót a nyergen. Talán felsikkantottam, mikor Alzira hirtelen kitárta a szárnyait és elsuhant a víz felett. Ezúttal alacsonyabban repült, mint első alkalommal, így lábai súrolták a vizet. De így én is elértem azt. Lenyúltam és már épp megérintettem volna a vizet, mikor valami lila emelkedett ki belőle. Megijedtem-e? Rettentően.

A Dörgődob nem adott ki hangot, csak kiugrott a vízből és azzal a lendülettel ismét alámerült. Zira feljebb emelkedett és szlalomozni kezdett a csapatnyi vízi sárkány között. Lenyűgöző volt, bár a szívem még mindig a torkomban dobogott. Magunk mögött hagytuk őket. Muszáj volt visszanéznem. Majdnem húsz sárkány ugrándozott ki a vízből teljes összhangban. Volt köztük kék, lila, zöld és sárgás színű is. Gyönyörű volt, elállt a lélegzetem.

Arra eszméltem fel, hogy Alzira lassan fordulni kezd vissza a sziget felé, de most kikerülte a vándorló hordát és feljebb emelkedett. Ég és víz között jártunk, középmagasságban. Hófúriám nem repült gyorsan. És ekkor bevillant az eddigi legostobább ötletem.

Kiakasztottam a kötél végén lógó fémet az akasztóból. Rátámaszkodtam a nyeregre, készülve eddigi legveszélyesebb tervemre, de Alzira megérezte a súlyváltozást. Megfeszült az egész teste.

:Mire készülsz?:

- Felállok –feleltem egyszerűen, ismét rákészülve, de Zira megint közbeszólt.

:Ez nem túl jó ötlet!:, jegyezte meg. :Nem kellene még trükközni. Kezdő vagy még.:

- Ugyan, Zira! Mégis mi bajom történhet? –kérdeztem, de közben a fejemben a leesésem és becsapódásom legalább húszféle változata levetítődött. Próbáltam tagadni és csak a pesszimistaságomra fogni, de igenis nagyon sok baj történhet!

:Ó, hát nem is tudom…:, kezdte elmélkedve, majd rettentő durva hangon fejezte be. :Mondjuk, leeshetsz!:

- Hófúria vagy nem? Gyors, mint a szél! El tudsz kapni, ha leesek… Vagyis, elkapsz, ugye?

:Milyen kérdés ez? Még szép, hogy elkaplak! Csak azt mondom, hogy erre még nem vagy felkészülve.:

- De meg szeretném csinálni! Azt mondtad, hogy sárkány vagyok, nem?

:Ez nem jelenti azt, hogy repülni is tudsz.:

- Ugyan már! Csak hadd próbáljam meg!

:Jó. De ha leesel…:

- Nem esek le! –ígértem.

Immár harmadszor vettem az erőfeszítést a trükkhöz. Azt gondoltam nem lehet nehéz, hisz csak állnom kell a nyeregben és nem ülnöm. Alzira pedig nem repült gyorsan… viszonylag.

Megtámaszkodtam a nyergen, kiléptem a kengyelből és felugrottam az ülő-részre. Zira próbált nem össze-vissza repülni, hanem egyenesen, de még így is nem kis egyensúlyérzékre volt szükségem a hátán maradáshoz. Lassan felegyenesedtem. A szél vadul kapott a hajamba, nagy részét főleg az arcomba csapva, de sikerült mindet hátratűrnöm. Bár a nyereg kissé csúszós volt csizmám talpa alatt, mégis sikerült megtalálnom azt a pontot, ahol biztosan álltam.

Meg kell mondanom, felemelő érzés volt. Kitártam a karjaim, mély levegőt véve lehunytam a szemem. Meggyőződésem volt, hogy sárkányháton repülni ülve is már megközelíti a szabadságérzetet. De felállni még jobban. És bár kíváncsi voltam, milyen a szabadesés olyankor, amikor tudom, hogy van, aki elkapjon, most nem próbálkoztam vele. Azt a trükköt későbbre tartogattam.

Résnyire nyitott szemmel Alzirára néztem. Ő is lehunyt szemmel siklott, élvezte a szabadságot. Az érzést, amit már megszokott.

Aztán megtörtént a baj.

- Madár! –kiáltottam, mikor észrevettem a felénk repülő hatalmas –tényleg hatalmas, egyáltalán nem túlzok– sólymot, aki célirányosan felénk repült, előreszegezett lábakkal. Zira olyan hirtelen fékezett ernyőnek használva a szárnyait, hogy nem volt időm leülni. Már csak a sólyom harcba hívó hangját hallottam a leesésem előtt.

Zuhanni kezdtem. Háttal a víznek. A szél fütyült a fülem mellett. Láttam, ahogy Alzira odacsap párat a sólyomnak. A madár nem hagyta magát, karmolta és csipkedte sárkányomat, aki végül egy hóbombával vetett véget a küzdelemnek. A sólyom látszólag feladta és visszavonulót fújt a sziget felé.

A hasamra fordultam. Jó pár száz méterrel voltam a tenger felett, de az vészesen közeledett felém. Dobtam már alacsonyabbról is dolgokat a vízbe és nem végezték túl szépen. Sikítani nem tudtam, csak magamban imádkozni, hogy ne lapuljak palacsintává. Még száz méter. Ötven. Húsz…

A becsapódás elmaradt. Egy erős szorítást éreztem a lábamon, majd egyenesen előre kezdtem suhanni. Felnéztem. Alzira komoran, egy affajta „Nem megmondtam?!” pillantással nézett vissza rám. A szemeimet forgattam.

Zira egy ügyes mozdulattal feldobott és alám siklott, így pont a nyeregben landoltam. Nem volt éppen egy fájdalommentes landolás.

- Ezen finomítunk még! –nyöszörögtem, miközben visszaakasztottam a fémet. Végignéztem Alzirán. A mancsain és a nyakánál karmolás nyomok éktelenkedtek. Nem mélyek, épp, hogy áthatoltak a pikkelyein. – Jól vagy?

:Túl fogom élni.:, sóhajtotta. :De többet nem állsz fel a hátamon!:, jelentette ki keményen.

- Hékás! Kikérem magamnak! –ellenkeztem. – Ha nem jön az a madár, akkor sokkal tovább álltam volna!

:Az nem egy sima madár volt… Vagy errefelé ekkorák élnek?:, pillantott fel rám.

A sólyom után néztem.

- Lassú –jegyeztem meg, mikor megláttam milyen lassan halad.

:A hóbombám lelassította. Kicsit összefagytak a tollai.:

- Utol tudod érni? –kérdeztem. Erre felháborodottan felhorkantott.

:Mégis milyen kérdés ez?:

Ezzel éles fordulatot tett és gőzerővel megindult a madár felé. Annak mintha fel sem tűnt volna a közeledtünk. Alzira halkan fölé repült, elég közel, hogy megvizsgálhassam.

Az a dög legalább akkora volt, mint egy… mint egy nagyobb testű kutya. Hosszú szárnyaival alig-alig csapott valamit, azt is azért, hogy fenntartsa magát. Sűrűn helyezkedő tollai leginkább vöröses-barnás színűek voltak, néhol fehér csíkok tarkították, azok leginkább a szeme körül. A csőre rövid, de élesnek és keménynek tűnő tépőcsőr. Fején pár hosszabb toll volt, olyan érzetet keltve, mintha fülei lennének. Mint egy bagolynak. Teste karcsú. Farka hosszú, vékony, a végén tollpamacs. Említettem már, hogy madár létére négy lába volt? A mellső kettőt a csüdjétől hatalmas karmokban végződő lábujjaiig sárga, szaruszerű bőr, míg a hátsó, karcsúbb és izmosabb lábait teljesen tollak borították. Csodálkoztam, hogy csak horzsolásokat tudott okozni Alzirának, de örültem is neki. Nem tudom, mi lett volna velem, ha Zirának baja esik…

Megütögettem sárkányom oldalát, aki azonnal megértette a néma jelzést és két szárnycsapással elfordult a madártól és a nyílt víz felé repült, majd feljebb, közel a felhőkhöz.

- Mi a fene volt ez az izé? –kérdeztem tőle. Ő csak a fejét rázta.

:Nem tudom. De nem is nagyon akarom. Az a dög aztán tud karmolni…:, panaszkodott. Megsimítottam a nyakát, ott, ahol az egyik karmolás volt.

- Ha visszaérünk, kitisztítom őket –mondtam.

:Felesleges. Elnyalogatom őket. A nyálunk gyógyító hatású. Pikk-pakk rendbe jövök. Aztán levadászom a mocskot.:, morgott vissza a madárszerű, sólyomra hasonlító lényre.

Nagyot sóhajtva meredtem magam elé. A Nap már félig a horizont alatt volt. Ilyenkor szerettem a legjobban sétálni a parton, megvárva, amíg fel nem kél a Hold, aztán annak halvány fényében hazasétálni. De szerintem áttérek a repülésre. Repülni sokkal szebb és kényelmesebb, mint sétálni… sétálni… sétál-

- A büdös életbe! –dermedtem meg. – El fogok késni!

:Mi?! Honnan?:, kérdezte Alzira, miközben lassított.

- A-a randiról. El-elkések a randiról!

:De… nem azt mondtad, hogy gyerekes volt, meg…:, értetlenkedett, de a szavába vágtam.

- De igen, de akkor is, megígértem neki, hogy elmegyek vele!

:És nem tudod csak úgy lemondani, vagy valami?:

- Nem! Vagyis, de… csak nem akarom. Mindegy, nem?

:Nem mindegy!:

- Alzira! Mindent el fogok mondani! De most haza kell vinned! Könyörgöm, ez az utolsó napja itt! –könyörögtem. Zira egy percig hallgatott, majd felsóhajtott.

:Sosem fogom megérteni az embereket!:, forgatta a szemeit, majd egy sikolyt szabadjára engedve éles fordulatot tett vissza a sziget felé.