17. Harc utáni "szieszta"

Helló, sárkánylovasok! :D
El nem tudom mondani, mennyire, de mennyire sajnálom, hogy így felszívódtam! Magyarázkodhatnék itt az idők végeztéig, de nem teszem. Egyszerűen nem volt időm, ihletem. Pont. A suli mindent kiszívott az agyamból.
Nem ígérem, hogy tartani tudom a heti egy részt... nagyon sajnálom, komolyan! De ne higgyétek, hogy örökre megszabadultok tőlem! :D Remélem meg tudtok érteni. Most, hogy itt az év vége, talán hamarabb tudom hozni, kb. két-három hetente, vagy havonta. Ez viszont rengeteg dologtól függ... De nyáron talán vissza tudok rázódni a heti egy részbe :) Addig is reménykedem, hogy van még, aki nézi a blogot...
Na, nem húzom az időt! Kellemes olvasást, várom a véleményeket! :)

Mondtam már, hogy mennyire utálom az Arénát?!

Nem elég, hogy hajnalok hajnalán kell felkelnem (fél hatkor, hogy pontos legyek) ahhoz, hogy időben elkészüljek, ami nem kis meló, még ugrálnom is kell, amikor odaérek. A baj ott kezdődik, hogy szeretek visszaaludni. Ha engem nem sikerül azonnal, ismétlem, azon nyomban kirántani az ágyból, nincs mese, visszaalszok és akkor nincs olyan Isten, aki engem fel bír kelteni. Vagyis van, Alkony. Ilyenkor jön egy hideg vizes zuhany, minek következtében a fejéhez vágom a vödröt, ő dühöng, én füstölgök és Hablaty szed szét minket. Ez az első tíz perc. Ezek után kell minimum egy óra, amíg megszáradok, de közben azért reggelizek is. Ha szerencsém van, nem ájulok bele a kajámba, ha nincs, moshatok hajat. Plusz fél óra. A ruhaválasztás gyorsan megvan (öt perc max), a csizmapucolás nem (negyed óra). A harc a fürdőszobáért a nővéremmel tíz perc. Ha mázlim van, és nyerek, öt perc sincs az egész. Ha veszítek, húsz. Ha Hablaty ér be először… inkább hagyom a fenébe. Ezek után még megkeresem a kardom, a mellényem és még oda is kell érnem. Fél óra. És azt vettem észre: elkéstem. Megint. És akkor még nem említettem: ez az egész hétkor kezdődik. És mindig, ismétlem, mindig kések. Kivéve, ha Bélhangos is késik. Akkor mázlim van.

És akkor még nem meséltem, mi volt tegnap este!

Nos, minden azzal kezdődött, hogy muszáj volt hazamennem. Sétálni akartam, de Zira ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyen. Így hát repültünk. Vak sötétben, nyereg nélkül, és mit ne mondjak, rettentően féltem. Foggal-körömmel kapaszkodtam, ahová csak tudtam. Hát igen, meg is látszott, hogy sötét volt, ugyanis a sárkány kicsit célt tévesztett. Megkértem, hogy a falu szélén tegyen ki, az erdő mellett, mert az őrök bármikor kiszúrhatnak minket, és akkor hatalmas bajban leszünk. De nem. Alzira kötelességének érezte, hogy a lehető legközelebb vigyen, akármennyire ellenkeztem. Hát, a legközelebb vitt. Egyenesen a háztetőn szállt le. Nem, kicsit sem volt szívrohamom, mikor hallottam a karmok ismerős koppanását a fán. Olyan gyorsan ugrottam le a hátáról és búcsúztam el tőle, hogy két másodpercbe nem tellett és már surrantam is be az ablakon. Azt még hallottam, hogy elrugaszkodik, majd síri csend. A következő pillanatban apa toporgását véltem hallani, és azt, hogy magába morog valamit. Én arra már feküdtem. Pár percnyi csend után nyílott az ajtó. Alvást színleltem. Apa felsóhajtott és visszament aludni. Megnyugodtam. De majdnem lebuktunk…

- Hajnal, hasra! –kiáltottak rám.

Igen, ez van, ha elmélázok egy edzésen. Vagy egy tűzbomba viszi le a fejem, vagy egy tüske, vagy egy repülő kard/szekerce/kalapács. Ez esetben az első.

A Gronkelekről nem árt tudni pár dolgot. Imádnak sziklát enni. Bármifélét. Ha sziklát esznek, azt láva formájában visszaköpik és leviszik vele a fejed, ha nem figyelsz. Hat húzásod van, ugyanis annyit lőnek. Akkor vagy bajba, ha van a közelükben még egy adag szikla. Elég lassúak –már a többi sárkányhoz képest–, és ez valószínűleg az aránytalan test- és szárnyfesztáv hossz miatt van, de nem szabad lenézni őket. Tudnak hátrafelé is repülni és nagyon nem zavarja őket, ha hozzájuk vágsz egy kalapácsot. Kemény a páncéljuk, csak csiklandozná. Meg lehet őket zavarni azzal, ha a pajzsot kezdjük ütögetni, bár ez a többinél is beválik. És tényleg idegesítő, mert még engem is zavar.

Nos, az arénai Gronkel sötétbarna színű volt. Erőteljesen csapkodott a szárnyaival, és felettébb gyorsan. Nagy, sárga szemeiben vékony vonalként húzódott a pupillája és ellenségesen fixírozott vele mindenkit, főleg engem. Valamiért ezek a sárkányok nagyon pikkelnek rám. Ideges volt kicsit. Jó, talán nagyon. Én sem néznék ki másképp, ki tudja mennyi bezártság után. Ugyanilyen rossz hangulatom lenne. Talán rosszabb…

Na, igen. Időben elugrottam a felém repülő tűzbomba elől. Már méterekkel tőle melegem volt, közelebb nem szándékoztam menni. Szóval az izzó lávabomba a fejem mellett suhant el. Aztán mikor a sárkány meglátta, hogy nem talált célt, idegesen megindult felém. Én, jó szokásomhoz híven a tömeg felé kezdtem szaladni, esetünkben Nala és José irányába. Gondoltam, lepasszolom.

Sikerrel jártam. A szőke vikinglány jobban tetszett neki, mint én. És ezt egyáltalán nem bántam. Sőt, mi több, örültem neki. Nagyon. És ezt nem csak azért mondom, mert Nala nem épp a szívem csücske… ja, de, mégis. Lehet, hogy bunkó vagyok, de mosolyogva néztem, ahogy a barna sziklautánzat az általam nem kedvelt személyt kergeti. Jó érzéssel töltött el.

Viszont ez sem tartott sokáig. Nala lepasszolta Josénak. Jo-t kergette egy kis ideig, de tovább adta Elizának. Liz amilyen gyorsan csak tudta, nővéremre uszította a sárkányt, ő pedig vissza nekem, mindezt mosolyogva, csak hogy kifejezze mérhetetlen szeretetét irántam. Nagyon tudtam neki örülni… És egyikükre se lőtt rá, ezt hozzáteszem. Minden lövését nekem tartogatta. Így kezdhettem megint menekülni. Méghozzá gyorsan.

Megint megpróbálkoztam a módszerrel, de nem jött össze. A sárkány nagyon kinézett magának.

Olyan gyorsan futottam, ahogy tudtam. Megkíséreltem pár trükközést, az előzőhöz hasonlóakat, de azok sem váltak be. Szóval, konkrétan, körbe-körbe szaladgáltam az Arénában. Végül, ahogy elnéztem, nővérem unta meg a látványomat, és ütni kezdte a pajzsát, ahogy Bélhangos tanította. Mindenki követte a példáját. A sárkány zavartan rázogatta a fejét, nem volt képes koncentrálni. De én sem.

A zaj furcsa hatással volt rám. Oly élesen és hangosan zengett a fejemben újra és újra, hogy azt hittem, megőrülök. A hideg futkosott a hátamon, nem bírtam másra figyelni, mindenből kettőt, esetleg hármat láttam, a saját gondolataimat sem hallottam. Ez már majdnem felért egy macska kínzásának hangjával! Aztán lassan elhalt. Már csak azt vettem észre, hogy a falnak támasztott háttal állok és próbálom minél jobban befogni a fülem. A pajzsom és a kardom mellettem hevert a földön.

A Gronkel émelyegve tápászkodott fel a földről pont velem szembe. Gondolkodni sem volt időm, a sárkány céltudatosan indult meg újra felém. Miért én vagyok a célpontja? Nala alig egy köpésre állt tőle! Mindegy is…

Azt tettem, amit a legjobbnak láttam ebben az esetben: elbukfenceztem oldalra, mielőtt a tűzgolyója levitte volna a fejemet. Igen ám, de minden védekező és támadó eszközöm ott maradt. Védtelen lettem.

A termetes, barna sziklautánzat a nyomomban volt. Próbáltam agyalni, hogy mégis mit tegyek ilyenkor. Süttessem meg magam? Passzolom. Adjam fel? Egy frászt! Használjam azt a kezes trükköt, amit Hablatytól tanultam?

"Hogy ez nem jutott előbb eszembe!" -gondoltam.

Megtorpantam, majd szembefordultam a felém repülő sárkánnyal. Szemeim kihívóan villantak, mire hallhatóan felmordult. A többiek persze nem értették, miért csinálom. Csak álltak bambán és néztek. A Gronkel gyorsan közeledett. Szinte hallani véltem a gyomra halk korgását. A következő pillanatban lőtt. Épp sikerült elugranom előle. Oké, akkor B-terv.

Az elejtett pajzsom és kardom felé vettem az iramot, hisz sikerült annyi előnyt szereznem, hogy odaérjek. Ugyanis a sárkány nem figyelt és nekirepült a falnak. Persze seperc alatt felkászálódott a földről és már indult is Nalaék felé. Ennek úgyszintén örültem, tekintve, hogy el voltam már fáradva. Ne csak engem dolgoztasson már!

Lövés hallatszott. José pajzsát eltalálta egy lávabomba. Jól számoltam, hogy ez eddig öt lövés volt, ugye? Mert akkor már csak egy van neki…

Újabb lövés. Nala pajzsa lángolt, így kénytelen volt megszabadulni tőle. Hopp. Kifogyott… ha nem számoltam mellé…

De már mindegy volt, semmi időm nem maradt átgondolni. Megint kiszemelt magának. Mordult egyet, összehúzta a szemeit.

- Gyere csak! –kiáltottam rá kihívóan, magabiztosan. Leszállt a földre. Nala neki is akart rontani, de a hüllő jó pillanatban meglendítette buzogányszerű farkát, ezzel kicsit kiütve a lányt. Míg társaim azzal foglalatoskodtak, hogy kimenekítsék a szőkeséget az Arénából, én időt nyertem nekik. – Na, mi van? Elvitte a cica a nyelvedet? Gyere csak, nem harapok!

% De én igen!%, hallottam egy női hangot, majd a sárkány felszállt és megindult felém. Nem ugrottam félre. Hittem abban, hogy elfogytak a lövései. Csak a falig hátráltam, ami két lépésre volt. Aztán meghallottam azt, amitől féltem: sistergést. Lőni készült.

Megrémültem. Akkor tényleg. Szemeim is felizzottak. Sokkalta élesebb lett minden. Láttam az apró elváltozást a sárkányon, amikor észrevette. Meglepődött. El is feledkezett mindenről, ugyanis kicsit jobbra húzva egyenesen a falnak ment mellettem. Kifeküdt, az oldalára dőlt. Elkerekedett szemekkel nézett egyenesen rám. Pupillája kitágult.

% Fúria…%, suttogta a női hang.

Nem értettem miről beszél. Sőt, nem értettem semmit. Jó, rendben, a Kívülállóság ebben az esetben jól jött és nagyon menő is, de nem szeretnék lebukni. És mi az a Fúria? A sárkányok egy csoportjának gyűjtőneve, vagy mi? És miért hívott engem így? Viszont rájöttem arra, hogy egy mélyről feltörő, teljesen elárasztó érzés hatására fényleni kezd az íriszem. Úgy gondolom, mellőznöm kellene a könnyen felhergelő társaságokat… kezdve Nalával és Miguellel…

A csapat éljenzése rántott vissza. Kíváncsian pillantottam rájuk. Éreztem, ahogy a szemem visszavált. Egyszerűen tudtam, hogy már nem világít, így nem is aggódtam. Tapsolva rohantak hozzám, bár ez alig akart eljutni az agyamig, hisz még a sokk hatása alatt voltam. Hogy számolhattam félre? Éles helyzetben már halott lennék… Felhúzott szemöldökkel álltam, és bámultam, ahogy odajönnek és megölelnek. Vagyis… csak Liza és Alkony. Jo tapsolt (valószínűleg még pikkel rám a pár nappal ezelőtti miatt). Még Nala is elismerően pillantott rám, miközben egy adag jeget tartott a fejéhez.

- Szép volt, Haddock –Csak ennyit mondott. Oké, azt hiszem ez az én napom. Ki gondolta volna, hogy Nala Arriton valaha is ezt mondja nekem? Hát én soha. Bélhangos közben a helyére vezette a nagydarab hüllőt. Utána megindult felém. Nem tűnt túl vidámnak.

- Ez meg mi volt? –kérdezte. Hangja egész furcsán csengett. Mintha tudná, hogy titkolózok, mégis meglepte volna a dolog. Nem tudtam kiigazodni rajta, így magamra öltöttem a lehető leglazább stílusomat.

- A saját fejem után mentem. És bejött. Megint… –mondtam. Erre összehúzta a szemeit. Annyira, hogy egy vonalnak tűnt sűrű szemöldöke alatt. Ijesztő volt. Nem kicsit.

- Rendben –hagyta végül rám, majd sarkon fordult. Ezek után még a csapattársaim hátba veregettek és ők is mentek a dolgukra. Még Alkony sem várt meg! El tudjátok ezt hinni?

Elkezdtem összeszedni a cuccomat. Nem volt túl sok igazából, a kardomért mentem el, amit elejtettem a meglepettségtől, mikor Liza és a nővérem letámadott. Nem tudom mit láthattak ők, de hogy nem százasak ma, azt holt ziher. Visszacsúsztattam a hüvelyébe a kardomat és a kijárat felé vettem az irányt. Az Aréna körüli rész kihalt volt, mindenki eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el őket, bár alapjában véve sem voltak sokan.

Őszintén, a talajon tartottam a szemem. Nem néztem fel, elmerültem a gondolataimban. Ezekkel ma valami nagyon nincs rendben. Alig csináltam mást a futáson kívül. Őszintén, meg tudtam volna sebezni, de nem akartam. Nincs szívem bántani a sárkányokat. Egyiket se. Ha meg akarnának enni, akkor se. Lehet, hogy csapattársaim valami rosszat ettek, és most mind hallucinálnak. Ha így van, Nala nagyon sokat ehetett belőle.

Az a csaj már az első pillanat óta utál. Két szót nem tudunk nyugodtan beszélni, mert már az elsővel felhúzzuk egymást. Nekem semmi bajom nem lenne vele, de ő olyan elkötelezetten akar eltenni láb alól, mint Miguel… ha nem jobban. És csak azért sem fogom hagyni magam. Máskülönben talán még jóban is lennénk… de nem vagyunk.

- Hé! Hajnal! –szólt utánam valaki. Felkaptam a fejem. Észre sem vettem, hogy közben az erdő felé vettem az irányt. Érdeklődve fordultam a hang irányába, hirtelen az agyam nem fogta fel gazdája kilétét. Damian volt az. Futott felém, de lelassított, mikor megfordultam.

Hirtelen minden eszembe jutott, amit Alzira mesélt, és minden, amiről Alkonnyal beszéltem tegnap. Az emlékezetkiesés, a felerősödött képességek, az Emlékvadászok és, hogy Damian… tényleg lehet Kívülálló egy olyan szigeten, ahol vadásszák őket? Mondjuk, ha az, aminek gondoljuk, akkor valószínűleg igen. Hisz csak egy érintés és egy mosoly és már törölte is az emlékeket. Ha igaz, milyen gyakran tudja megtenni? És mennyi időre szabadítja meg az embereket az emlékeiktől? Vissza tudja adni, amit ellopott? Annyi kérdésem lett volna.

- Szia! –köszöntöttem. Lihegve kocogott egyenesen elém.

- Azta! Te aztán gyorsan tudsz futni –nevetett fel. Értetlenkedve húztam össze a szemöldököm.

- Futottam? –kérdeztem, mire bólintott. – Fel sem tűnt. Fejben máshol voltam.

- Mindegy is –legyintett, miközben egyik lábáról a másikra állt. Valamin nagyon idegeskedett, ez meglátszott rajta.

- Van valami baj?

Egy rövid nevetés volt a válasz.

- Nem, semmi. Csak szeretnék kérdezni valamit valakitől és fogalmam sincs, hogy csináljam –mondta. –Tudnál segíteni?

Váratlanul ért a kérdés. Hirtelen nem tudtam mire vélni, és azt sem, hogy miért az én segítségemet kéri. Szólhatott volna erről az apjának, vagy az anyukájának is, sőt, még az húgával is megbeszélhette volna, de ő hozzám jött. És kíváncsi voltam rá, hogy miért. Talán azért, mert olyan vagyok, mint ő? Kívülálló, és ezért bízik bennem?

- Persze. De hogyhogy engem kérsz meg? –érdeklődtem.

- Úgy gondolom nálad alkalmasabb személy nincs, akivel megbeszélhetném ezt a dolgot anélkül, hogy kinevetne.

- Damian Rossy, csak nem randi meghíváshoz készülsz?

- Azt hiszem, valami olyasmi –vallotta be.

- Hát, akkor csak azt tudom tanácsolni, hogy mondd ki kerek perec. Az a legbiztosabb. Abba nem igazán bukhatsz bele. Na, képzeld azt, hogy én vagyok a lány, akit randizni hívsz. Hogy kezdenél bele?

Damian elgondolkodott.

- Tudod… ez az utolsó napom itt, és… és… –Ennél a résznél megakadt. Nem tudta folytatni. Ki gondolta volna, hogy Tökéletes uraság belebukik egy randi meghívásba? Mondtam: ez a nap egyre furcsább. – Ez nekem nem fog menni –rázta a fejét.

- Oké, Dam, nyugodj meg! Hunyd le a szemed, végy egy mély levegőt, ürítsd ki a fejed. Utána kezdd újra! –utasítottam.

Megtette, amire kértem. Lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet. Láttam, ahogy a vállai lejjebb ereszkednek, miközben kiereszti a pár másodpercig bent tartott levegőt. Izmai ellazultak. A feszültség eltávozott belőle. Kinyitotta a szemeit és egyenesen az enyémbe nézett. Acélkék írisze olyan tisztán csillogott, mintha az eget néztem volna, annak ellenére, hogy az ég nem acélkék.

- Ez az utolsó napom a szigeten –kezdett bele újra halvány fél mosollyal az arcán, miközben megfogta a kezemet. – És ezt az időt szeretném veled tölteni. Szeretném, ha eljönnél velem sétálni este a partra. Mert ezer viszlát sem lenne elég, hogy illően elbúcsúzzak tőled –simította meg az arcomat a végén.

Kellemes hidegrázás futott végig a gerincem mentén. Megmukkanni sem tudtam. Rendkívül irigyeltem a lányt, akit így szeretne randira hívni.

- Hű! –Csak így tudtam értékelni, mikor már képes voltam szóhoz jutni. – Ha ettől nem borul a karjaidba, akkor semmitől.

Erre csak elvigyorodott.

- És mit mondasz?

- Tessék? –kérdeztem vissza.

- Eljössz velem sétálni este a partra? –kérdezte meg ismét.

Egy hang sem jött ki a torkomon. Engem soha nem hívtak még randira – legalábbis így nem. José próbálkozásai teljesen mások voltak. Őrá egész életemben csak barátként tekintettem, és úgy is fogok. Damian viszont… hát, ő kinél nem esélyes? Menni akartam. Gondolkodás nélkül rávágni, hogy „Persze!”, de a józan eszem nem hagyta. Hiszen ha ő tényleg Kívülálló, és komolyan egy Emlékvadász, akkor lehet, hogy csak az kell neki. Az emlékeim. Dolgok, amiket tudok a törzsről és az emberekről. Más Kívülállók kiléte, mint például a nővéremé.

- Igen –feleltem végül. – Igen, elmegyek.

Elégedett mosoly ült az arcára. Megfordult a fejemben, hogy hány lányt sikerült ezzel a trükkel felszednie. Összehaverkodik vele, aztán megkéri, hogy segítsen, mert életében nem hívott még randira senkit, a végén pedig valami csoda folytán sikerül neki, és a haverját hívja el sétálni, vagy piknikezni, vagy mit tudjam én. Hány szívet tört ezzel össze? Vagy elfeledtette velük? Nem tudom. De nem volt valami fényes előérzetem…

A következő pillanatban valaki megragadta Damian vállát és úgy hátrarántotta, hogy elesett. Szinte már meg sem lepődtem, mikor José állt be közé és közém. Egy pillanatra láttam csupán, de hatalmas mennyiségű düh és féltékenység szikrázott kék szemeiben. Teste megfeszült, egyik kezét ökölbe szorította, míg a másikban egy kardot tartott, amit egyenesen Damian mellkasának szegezett.

- Megmondtam, hogy szállj le róla! –sziszegte. Dam pillanatnyi meglepődöttsége dühbe ment át egyetlen másodperc alatt. Megpróbált felállni, de José egyenesen a szívéhez tartotta a pengét. – Ne merj megmozdulni! Mondtam, hogy ha még egyszer meglátlak a közelében, nem lesz jó vége!

- Én pedig világosan megmondtam, hogy ő nem a csajod! –morogta Damian.

- Ő a barátom, te meg egy idegen vagy! Hagyd őt békén!

Damian a mellkasának szegezett fegyver ellenére felállt és leporolta magát. Aztán elégedett, féloldalas mosollyal a következőt közölte Joséval:

- Ha azt akarná, hogy békén hagyjam, nem jönne velem randizni.

A szőkésbarna hajú srác megrökönyödött, miközben én homlokon csaptam magam. Ezek komolyan azon vannak, hogy megöljék egymást?!

- Ez igaz? –fordult felém Jo. Nem feleltem. Magamban fohászkodtam minden istenhez (Odinékhoz és Xypiáékhoz is), hogy segítsenek nekem. – Hajnal, igaz ez? Tényleg elmész randizni ezzel a… ezzel a tamarani kovácsinassal? –intett megvetően Damian felé.

- Semmi közöd a magánéletemhez, José –jelentettem ki. A fiú röviden felnevetett, bár inkább horkantásnak hatott.

- Szóval igen? Egy vadidegent választasz helyettem? Helyettem, akit kiskorod óta ismersz?! –kérte ki magának.

- Három éve költöztetek ide!

- Ez nem mentség! –kiabált vissza össze-vissza csapkodva a kardjával. Az egyik csapásnál a penge vége majdnem elért engem is, de ez neki nem tűnt fel. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Hogy itt valaki nagyon meg fogja bánni. És hogy az a valaki én leszek.

- Jo, hagyd abba a csapkodást! –kértem. – A végén megsérül valaki.

- Mi van benne, ami bennem nincs?! –faggatott José közelebb lépve hozzám.

- Minden –szaladt ki a számon halkan, miközben egy furcsa bizsergés szaladt végig a gerincem mentén. Ha nem is hallhatta, a számról leolvashatta a választ. Soha nem láttam még olyan mértékű haragot a szemében, mint akkor. A rossz előérzetem bebizonyosodott. Amikor José indulatosan Damian felé fordult, sikerült úgy lendítenie a kardját, hogy az súrolta a karomat. Nem volt vészes seb, sőt, alig volt karcolás, ennek ellenére eléggé csípett. Feljajdultam, ami mindkét srácnak feltűnt. Mindkettejüknek azonnal leesett, mi történt. Jo elejtette a kardját, éppen neki akar kezdeni a sajnálkozásnak és a sorozatos bocsánatkérésnek, amikor Dam megragadta a pólóját és nekivágta a közeli fának. A szőke srác a földre csúszott. Damian odament elé, felráncigálta és a fa törzséhez szorította.

- Vedd le rólam a kezed! –sziszegte José.

- Az összes istenre esküszöm, ha még egyszer bántod Hajnalt, meg foglak ölni! –ígérte meg neki. Olyan érzésem támadt, mintha a föld is beleremegett volna a szavaiba. Mintha az istenek ezzel jelezték volna, hogy hallották az ígéretet és feljegyezték maguknak. Hogy még ha a két fiú el is felejti, ők nem fogják, és tenni fognak róla, hogy meg is történjen.

- Fiúk, ez csak egy karcolás. Semmi több –szóltam oda nekik. Mintha meg sem hallották volna.

- Nem tudsz megölni, Rossy! És ne hívd őt így!

Josénak valahogy sikerült kiszabadulnia és behúznia egyet Damiannek. A fiú feje oldalra fordult. Jo valószínűleg a szeme alatt találta el. Jól gondoltam. Dam bal szeme alatt egy elég nagy piros folt éktelenkedett. Viszont kölcsön kenyér visszajárt. José ki tudta védeni Damian első ütését, de azt, ami a hasát célozta, már nem. A szőke fiú előregörnyedt. Tökéletes uraság megragadta a pólóját és előrelökte, így a fiú kiterült a pázsiton. Ez a tett némileg hiba volt Damian részéről. Ugyanis José így éppen elérte a kardját. Azt felkapva állt fel a földről. Dam is előrántotta a sajátját. Így folytatták a harcot.

- Hát én ezt nem hiszem el –mormogtam magamban.

Annyira eltávolodtam tőlük, amennyire tudtam, hisz egyre közelebb kerültek hozzám. Tisztában voltam azzal, hogy ezeket egyhamar nem fogom szétválasztani. Damian kék szemei szinte elsötétültek, homályosak voltak és fénytelenek. És ebben a mattságban benne volt a düh és az elszántság. José szemei ezzel szemben inkább fénylettek. Nem úgy, mint az enyém szokott néha, de jobban, mint általában szokott. Nála a ragyogásban voltak meg ugyanazok az érzelmek, mint Damiannél.

Hirtelen mindketten eldobták a kardot és bunyózni kezdtek. Ott ütötték egymást, ahol érték.

- Hát ezt már komolyan nem hiszem el! Fiúk! –szóltam rájuk, de mintha viasz lenne a fülükben. Rám se hederítettek. – Nem lehetne inkább… nem is tudom… megbeszélni?

Semmi válasz.

- Oké –hagytam rájuk. Beláttam, semmi esélyem meggyőzni őket. – Akkor tépjétek szét egymást.

Sarkon fordultam, hogy elinduljak vissza a faluba, de azonnal megtorpantam. Eliza állt mögöttem, kíváncsian húzva össze felemás szemeit, fél szemöldökét felvonva.

- Hajnal –kezdte –, mi folyik itt?

Átpillantottam a vállam felett. A két fiú még mindig püfölte egymást. Vállat rántottam.

- Főműsor.

- Min kaptak össze?

- Ne akard tudni…

- Nem állítod le őket?

- Szerinted eddig mit próbáltam?! Süketek. Semmit nem hallanak meg. Szerintem akár egy sárkány is a fülükbe ordíthatna, azt sem vennék észre.

Pár pillanatnyi csend telepedett ránk.

- És kinek szurkolunk? –kérdezte Eliza. Felnevettem.

- Senkinek. Egyik idiótább, mint a másik.

Újabb csend. Csak az hallatszott, hogy hogyan harcolnak azok ketten, most már ismét karddal. Engem már komolyan nem érdekelt. Szétszedik egymást? Szedjék!

- Eszünk valamit? –fordultam Elizához. A lányt először meglepte a kérdés.

- És velük mi lesz? –intett Damian és José felé.

Vállat rántottam.

- Majd megunják. Gyere!
Belé karoltam és szép finoman elrángattam őt a műsortól. Pár méterig ment csak így, utána már ő is belátta: ezeket egy darabig még nem lehet kettéválasztani.