15. Felejtés

Sziasztok!
Nos, kereshetnék kifogásokat, hogy miért nem tettem fel ezelőtt héten ezt a részt, de inkább az igazat mondom: se időm, se ihletem, se idegzetem nem volt ennél előbb befejezni, ugyanis minden összejött nekem (töri-, német-, matek-, biosz röpdolgozat). És egyszerűen minden nap hat órám van (kivéve kedden, akkor hét), plusz ott vannak a szakköreim is és el vagyok havazva... és még év elején vagyunk... szóval, bocsi! De írtam az ezelőtti cikkben (valamelyikben), hogy nem biztos, hogy tartani tudom a határidőt! Szóval... igen...
De most itt vagyok, meghoztam a folytatást és az ezelőtti rész megtekintéseit elnézve (majdnem 50... +, - pár :D) eléggé vártátok... nem? :)
Na, nem húzom az időt! Jó olvasást! :)

- Mit akarsz? –fordultam meg végül, ellenséges hangomra csak a Miguellel való beszédemből ismertem rá. A fekete hajú fiúnak is feltűnt, hogy nem örülök a jelenlétének, sőt egyenesen kiakadok tőle, de nem ment el. Miért is tenné? Hisz ő származik a Fantázia-szerte ismert Tamaran-szigetről! Én meg csak egy hibbanti vagyok. Csak hátrált egy lépést, és nagyban figyelte alattam a fa deszkákat. Ha megint sikerülne tüzet keltenem a talpamból, amit azóta sem tudom, hogy hoztam össze, a fél dokkot leégetném. Ez nem is olyan rossz ötlet…

Lenézett a szemembe, egyenesen a szikrázó, de még biztos nem világító íriszembe. Bosszantott, hogy így tartani meri a szemkontaktust, de az jobban, hogy mintha megértést és aggodalmat láttam volna benne. Hogy mer ezek után egyáltalán a közelembe jönni?! Már éppen kezdtem volna elmélyedni kék szemeiben, mikor feltűnt valami. Egy apró dolog, amit nagyon furcsálltam és különös módon húzta az idegeimet. Mert ha eddig azt hittem, a szemkontaktus a legbosszantóbb, tévedtem. A legdühítőbb, az a halvány, de észrevehető mosoly volt, ami megjelent az arcán. Egyszerűen zavaró és irritáló, de emellett kedves volt egyszerre. Szóval, igen, vegyes érzelmek zúdultak rám…

- Beszélgetni –felelte lágy, nyugtató hangon, amitől éreztem, hogy egy pillanatra szétárad bennem valami nyugalom, de nem hagytam magam ilyen könnyen megtörni. Nem, ennyivel nem lehet engem legyengíteni! Nem hagyom magam! Nem jöhet elém a csábos mosolyával, a gyönyörű, kék szemeivel és a varázslatos hangjával, hogy mindent, ami két napja történt, elfeledtessen velem! Kizárt!

- De én nem akarok –morogtam oda a tőlem telhető legkeményebb hangon. Egyrészt kedvem, másrészt idegzetem nem volt vele beszélgetni. Tudtam, mit akar, az orrom alá dörgöli, hogy tudja a titkom, és fenyegetni fog, hogy ha nem teszem, amit mondd, akkor beköp. Szóval, igen. Tényleg nagyon optimista vagyok. Viszont, ha úgy vesszük, akkor teljesen igazam van, de… És itt van az a bizonyos de!

Szóval, de még ha az orrom alá dörgöli is, és fenyeget is, tudok tenni ellene. Hisz én hazai terepen vagyok, mindenki tudja a faluban, hogy anyám hogyan nevelt és, hogy tisztelem a sárkányokat. Tapasztalták, hogy mennyire fel lehet húzni, és hogy rettentő gyorsan sikerül is lenyugodnom. És mivel apámat mindenki tiszteli a faluban, így a nép szemében eléggé közkedvelt vagyok, mint az abból is látszik, hogy megmentettek a kényszerházasságtól. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy a Tamaraniaknak semmi esélye ellenem! Nem tehetek róla, ez az igazság! A realizmusom néha áldás!

Plusz, nem hiszem, hogy eljutna a főnökéig, mert előbb kapom el. Talán nem fut annyira gyorsan. Sokáig. Gyorsan sokáig. Már csak az hiányzik a tökéletes tökéletességéből. Nincs igazam?!

- Hajnal, kérlek! –könyörgött. – Szeretném, ha megbeszélnénk azt, amit láttam. –Nem megmondtam, hogy csak ezt akarja?! – Te tényleg…?

- Igen! –vágtam rá hevesen, csapkodva a kezeimmel, majd fenyegetően megráztam felé az ujjam, vicsorogva. – És ha azt hiszed, bármivel megfenyegethetsz, nagyot tévedsz! Nem félek tőled! Az, hogy tudod, nem változtat semmin! Menj, adj fel a drágalátos főnöködnek, vagy apámnak, mit bánom én, de hidd el, nagyon jól tudok hazudni!

- Micsoda? Te meg miről beszélsz? –értetlenkedett. Felhorkantottam.

- Ne add itt az ártatlant, jó?! Átlátok rajtad! Tudok a tamarani törvényekről! Ha Kívülállót látsz, vagy megölöd, vagy feladod, de nem rejtegeted. Mindenki, aki megszegi, halál fia. Csodálkozom, hogy még nem tetted meg. Hogy még nem szaladtál a főnöködhöz, hogy beköpj, és megölhess. Mert igen, erről is tudok! Aki még nem ölt Mást, de talált és feladott egyet, az megölheti azt! És tudom, hogy te még nem öltél meg egyet sem! És kénytelen leszel, ha azt akarod, hogy elfogadjanak! De valamit nagyon jól véss az eszedbe, Rossy! –léptem felé indulatosan, szikrázó tekintettel, dühösen morogva. – Ha valamilyen okokból mégis hisznek neked, elkapnak és bezárnak az Arénába kettőnket, azzal, hogy meg kell öljél… nem fogom hagyni magam! Akármilyen szépen nézel és mosolyogsz, kegyetlenül védeni fogom magam. És nincs szükségem természetfeletti hatalomra ahhoz, hogy eltegyelek láb alól! Világos?!

Csak állt ott, és nézett rám hihetetlenül értelmes fejjel. Nem volt szükségem gondolatolvasásra ahhoz, hogy tudjam, próbálja feldolgozni, amit mondtam. Hát, lassú felfogású, az egyszer biztos… De komolyan gondoltam. Azonnal elintézném, nem gondolkodnék. Ha a túlélés a tét, áldozatokat kell hozni.

- Nem akarlak lebuktatni –mondta végül. Erre a három szóra megrökönyödtem. Dühös arckifejezésem hitetlenbe váltott, mérges ráncaimat meglepettek váltották fel. Azt hittem, rosszul hallok. Hogy kezd elmenni a szuperhallásos képességem. Nagyokat pislogtam, rendkívül idiótán festettem, ott tátogva, miközben egy nyamvadt hang nem hagyta el a torkomat. De egyszerűen hinni akartam neki. Hogy miért? A fülembe mászott szívének folytonos, egyenletes, igaz dobogása. Nem hagyott ki, nem gyorsult fel. Igazat mondott. De ennek ellenére az eszem azt súgta, ne bízzak benne. Minden racionális érv mellette szólt. A hallásom csak nem csap be. És a szemében is… egyszerűen láttam, hogy nem hazudik. Ott volt, mélyen elrejtve, de láttam.

- Mi? –jött végül tőlem az értelmes kérdés. Halvány mosoly kúszott az arcára, miközben közelebb lépett hozzám. Én viszont makacsul hátráltam. Végül megállt, megértette, hogy ennél közelebb nem engedem magamhoz.

- Én nem akarlak lebuktatni, Hajnal –ismételte meg. Szíve ezúttal is egyenletes volt. – Nem fogom elárulni senkinek. A titkod biztonságban marad nálam. Higgy nekem, semmiképp nem akarom a halálodat! Nagy dolgokra vagy hivatott, és amúgy sem tudnálak megölni. Valahonnan érzem, hogy… erősebb vagy, mint hinnéd. És tudom, hogy nem okozna nagy erőfeszítést a kivégzésem –nevetett fel a végén. Csak néztem rá, az arcát fürkésztem, még mindig megrökönyödve, hitetlen arckifejezéssel. Rendben, hallottam a szívverését, de valakik nagyon jól tudnak hazudni. Lehet, hogy már sokszor csinálta. Talán Tökéletes uraság mégsem olyan tökéletes…

- Nem értem –mondtam. Erre furcsán összehúzta a szemöldökét, várta a magyarázatot, hogy mit nem fogtam fel ezek közül. Sajnos, mindent tisztán értettem. – Te egy tamarani vagy. Egy Kívülállóvadász néphez tartozol. Törvényeitek, szabályaitok vannak, miszerint minden nem emberi lény halált érdemel. Tizenhat évesen ölnötök kell, hogy befogadjanak. Te tizennyolc vagy és…

- Tizenkilenc vagyok! –vágott közbe.

- Mindegy! –fújtattam. – Tizenkilenc éves vagy és még nem öltél meg egyet sem. Most itt állok előtted, fegyvertelenül… na, jó, nem teljesen fegyvertelenül –tettem kezem kardom markolatára, hátha szükségem lesz rá. – De itt vagyok. Elméletben te egy képzett vadász vagy, láttál hatalmas erővel bíró Kívülállókat és nem vagy képes nekem jönni, mert elméleted szerint nagy dolgokra vagyok hivatott és az erőm nagyobb, mint hinném. Nem támadsz meg, mert félsz. Pedig tudod milyen eszméletlen hatalmam van, Damian? Világít a szemem. Ennyi. Semmi más erő nincs a birtokomban, mint egy nyavalyás, világító szempár! –mondtam egyre hangosabban, de figyeltem arra, hogy a faluban lévőknek ne tűnjön fel. – Tudod, te egy áruló vagy –folytattam egy számomra ismeretlen hangon. Pengeéles volt és ellenséges, barátságtalan. Még a hangszínem is elütött az eredetitől, teljes mértékben. – Előtted áll egy másik törzs főnökének lánya, aki Kívülálló, neked ott a kardod és nem is vadászol le. Két napja sem tetted, pedig volt rá alkalmad. Minden szabály ellen fordulsz, nem ölsz meg, de még csak fel sem adsz, mert védeni akarsz engem. De nincs szükségem rá! Magamtól is boldogulok! És tudod mi lesz, ha Lionel erre rájön? Vagy végez veled, vagy árulónak titulálva elzavar Tamaranról. És örökre meg leszel bélyegezve. Damian Rossy, az áruló, aki nem volt képes megölni egy Kívülállót!

Nem tudtam mit csinálok. A szavak öntudatlanul hagyták el a számat, nem tudtam megállítani magam. Mintha szürke köd telepedett volna az elmémre. Hipnózisban éreztem magam, elveszítettem az irányítást. Valami belülről mozgatott. És a dühítő szavak csak úgy dőltek belőlem, egyiket követte a másik… de mintha nem is én mondtam volna. Mintha nem én lettem volna.

Látszott rajta, hogy eléggé dühítettem, kezei ökölbe szorultak. Alig észrevehetően vicsorgott. Szíve dübörgött, ki akart törni a mellkasából. Kék szemei izzottak, de nem úgy, mint az enyémek. Mintha idegrángás kapta volna el. Bicepszét befeszítette, még a pólón át is látszott. Mintha épp erre vártam volna, elmosolyodtam. De valahogy ez sem én voltam. A köd egyre sűrűbb lett előttem, és egyre jobban magamon kívül éreztem magam. Úgy éreztem, hogy… ezt Ő váltja ki belőlem…

Lehunytam a szemem. Csak ezt tudtam már megtenni. Próbáltam visszaszerezni az irányítást, sikertelenül. Ez a valami egyszerűen nem hagyta, hogy parancsoljak. Az elmémben zajlott a harc közte és köztem. Ha le kellene írnom ezt az izét, azt mondanám: olyan volt, mint egy fekete füstfelhő. Körvonal nélküli, sötét, lélektelen. Úgy éreztem, mintha maga Loki szállt volna meg. Sötétséget éreztem, hideget. Ő volt az, aki irányított engem. Kizárta az emberségesebb lényemet, a valódi önmagamat és… az az árny nem én voltam. Én sosem beszélnék így senkivel.

- Hajnal… –rántott vissza Damian nyöszörgő, könyörgő hangja. Szemeim felpattantak. És csak azt vettem észre, hogy a nyakát szorítom két kézzel. A köd eltűnt, éreztem, hogy visszakaptam az irányítást és a fekete füstfelhő eltűnik. Remegő, rángó ujjakkal engedtem el Dam nyakát és húztam magamhoz a kezem. Nem értettem semmit. Nem tudtam mi történt. Nem voltam önmagam. Hátráltam egy lépést és nyeltem egy hatalmasat. Ő kissé ijedt tekintettel állt fel –ugyanis addig fojtogattam, amíg térdre nem rogyott–, a nyakát fogdosva. Ő nem láthatta, de én igen, piros volt, látszottak az ujjaim nyomai. Nem annyira durván, de látszottak. – Ez meg mi volt?!

- Én… nem… én nem tudom… sa– sajnálom –dadogtam. Tényleg nem értettem. Azzal tisztában voltam, hogy valószínűleg az árny miatt van (csak leszögezem, ez a valami a fejemben van, szóval más nem láthatja, oké?). El akart indulni felém, de leállítottam. – Tűnj a közelemből! Maradj távol tőlem!

- Hajnal, kérlek! –szólt újra megértő, de már aggódó hangon. – Segíteni szeretnék!

- Nem! Nincs rá szükségem, jól vagyok!

- Az előbb meg akartál ölni!

- Valószínűleg megérdemelted volna –kezdett újra ellepni a szürke köd, de megráztam a fejem, hátha sikerül elhessegetnem. Most sikerrel jártam, mert eltűnt. – Az más! Most mennem kell!

Elmentem volna mellette. Vissza sem nézve akartam rohanni előle. Csak azt nem tudom, miért. De ő elkapta a karomat és maga felé fordított.

Őszinte leszek. Elvesztem varázslatba illően csillogó acélkék szemeiben. Mert, igen, acélkékek voltak. A világosabbik fajta. Semmire sem hasonlított, semmihez sem volt fogható. Egyszerűen… csodálatosak voltak. Ahogy ott álltam, és bámultam, úgy éreztem, a legmélyére látok. Láttam a félelmet, a csodálatot, az aggodalmat, a meglepettséget…

Ahogy hozzámért és a szemembe nézett… el is felejtettem, hogy kerültem én vele szembe. De tényleg. Az utolsó emlékem az volt, hogy utánam szól. De, hogy mikor ért utol és, miért fogta a karom, az már rejtély. Ezek emléke köddé vált. Az is rémlik még, hogy találkoztam apámmal az erdőben és, hogy Alzira képes pikkelyeit átfordítva beleolvadni a környezetébe. Emlékeztem az ezelőtti napokra, amit Hófúriámmal töltöttem, a viharra és, hogy elszáguldok otthonról, mert apa megbántott. Hogy Frodihoz akart adni… Viszont vannak olyan pillanatok ezek között, amiket nem tudok felidézni. Tudom, hogy összekaptam Damiannel valamin, de azt már nem tudtam megmondani, min. És biztosra vettem, hogy beszélgettem vele az elmúlt akárhány percben. Valami itt nem stimmel… Furcsa volt, nagyon. Tényleg olyan érzésem volt, mint ha a sötét foltok helyén lévő emlékek egyszerűen felszívódtak volna. Akárhogy próbáltam rájönni, nem ment. Nem emlékeztem…

- Hé! Minden rendben? –simította meg karomat aggódó tekintettel Dam. Értetlenül pislogva a szemébe néztem.

- Igen. Jól vagyok, de… mit keresek itt? Vagy… miről beszéltünk az előbb? –kérdeztem meg tőle, hátha segít nekem. – Én… nem emlékszem… Nem emlékszem semmire.

- Nem beszélgettünk. Te csak álltál itt, én pedig megszólítottalak. Megkérdeztem miért voltál ilyen sokáig távol. De te csak itt akartál hagyni. Haragszol rám? –kérdezte.

- Nem. Egyáltalán nem. Vagyis… nem emlékszem. Miért, kellene? –érdeklődtem a szokásos szinte már majdnem lekezelő hangszínemmel.

- Nem, épp ezért kérdezem.

- Hát… igazából semmit sem csináltam. Rajzoltam, halásztam, pihentem. Átgondoltam a dolgokat. Hallottad, hogy…?

- Hogy apád felbontatta a házassági egyezményt? –mosolyodott el, kivillantva fehér fogait. Még mindig nem hiszem el, hogy ez a „gyerek” hibátlan! – Igen, hallottam.

- Ennyire örülsz neki, Rossy? –nevettem fel. És igen, direkt szólítottam a vezetéknevén. Valahogy olyan… nem tudom milyen volt. De illik becenévnek is, nem? Erre ismét megsimította a karomat.

- Igen, örülök neki –mondta, mire éreztem, ahogy arcom hirtelen tűzvörösbe vált. Lehajtottam a fejem, hogy még csak véletlenül se vegye észre, mert azzal teljesen odalett volna a keményebb énemről alkotott kép.

- Nekem most… mennem kell –léptem el tőle, de eszembe se volt felnézni. – Majd még találkozunk!

- Remélem is –lépett utánam, felemelte a fejem és egy puszit nyomott az arcomra. Mindezek mellé még a fülemhez hajolt és azt suttogta: - Igazán szép vagy, amikor elpirulsz.

Majd elégedett mosollyal elindult a falu felé. Én meg csak álltam, és bámultam utána, mint az első estén. Éreztem, ahogy egy furcsa bizsergés fut át rajtam, majd megszűnik, egy még furább égést hagyva maga után. Szinte lángolt az arcom, valószínűleg tűzvörös volt. Ha most nem égek hamuvá, akkor soha. Ahogy a karomra néztem, kicsit sem lepett meg, hogy még az is vörös volt.

- Ó, hogy az a… –kezdtem volna mérgelődni, meg káromkodni, de ehelyett csak fújtattam és dobbantottam egyet.

Nem, kizárt dolog, hogy tetsszen nekem! Lehetetlen! Még csak nem is az esetem! Engem nem vesz le a lábamról az igézően kéken csillogó szemeivel, észvesztő mosolyával, amitől lányok százai ájuldoznak el, varázslatosan finom hangjával, meg a láthatóan megedzett testével, amiről mások álmodni sem mernek! De nem ám! Nem! Vagyis… de… talán egy kicsit… Odin, teremtőm! Hová fajulok már én is?!

Egyre jobban éreztem, hogy ég az arcom. És akárhogy próbálkoztam, nem akart abbamaradni. Egyszerűen égtem, mint a téli tüzelő. Ez érthető hasonlat volt? Mindegy…

Végül (hosszú percek után) elindultam hazafelé. Biztos voltam abban, hogy Damian már messze jár, vagy ha nem is, de hazament. Nem Tamaranra, hanem az itteni házába. Pfú, ma nagyon magyarázkodós hangulatom van. És még este sincs… Csendesen lépkedtem, fel sem nézve. Nem érdekeltek a nekem köszöngető emberek sem. Mondhatni, magamba zárkóztam, eltaszítva magamtól a külvilágot. Csak egy kis nyugalmat akartam. Nem is tudom, hogy miért jöttem vissza. Itt minden olyan… stresszes, vagy nem is tudom.

Alzirával meg egész jól éreztem magam. Ő nem úgy bánt velem, mint a főnök kicsi lányával, hanem, mint egy emberrel. Nem kivételezett, se semmi ilyesmi. Úgy viselkedett velem, mintha a fajtájához tartoznék. Úgy, mint egy baráttal, vagy testvérrel. Itt meg! A faluban mindenki máshogy viselkedik velem, hisz én vagyok Termetes Pléhpofa lánya, a törzsfőnöké, akinek ilyen, meg olyan kötelessége van! Csakhogy én teszek a kötelességeimre! Egyáltalán nem érdekel, hogy egyszer hozzá kell mennem egy másik törzs örököséhez, hogy nemes viking vért kell továbbvinnem, vagy, hogy örökösöket kell nemzenem egy vadidegennek. Sőt, arra is teszek, hogy sárkányt kell ölnöm! Egyik sem érdekel, mert nem fogom megtenni! Semmiképpen sem!

Éppen a kovácsműhely előtt haladtam el nem messze. Kényszeresen bepillantottam, szinte már megszokásból. Láttam odabent Hablatyot szorgoskodni. Valami nehéz buzogányt rakott a helyére, majd az izzó parázshoz szaladt, hogy felhevítse a megmunkálandó kardot. Barna bundamellénye helyett egy vékonyabb, bőrkötény volt a nyakába kötve, és a derekán megszorítva. Folyt róla az izzadtság, bár biztos voltam benne, hogy pár perce érkezett meg Fogatlantól. És abban is, hogy Beles nagyon befogta dolgozni. Bár nagyon figyelt a dolgára, közben mégis találkozott a tekintetünk. Halvány mosoly ült a szája szélére, majd ismét a munkájára összpontosított. Hagytam is dolgozni, hisz ha a kovács meglátja, hogy lazsál, akkor tovább tartja bent.

A házunk felé mentem. Bár nagyon nem volt kedvem beszélgetni már senkivel, főleg nem apával, hisz annak ellenére, hogy visszavonta a házassági ajánlatot, még odaígért neki előtte, és ezért még mindig nagyon pikkelek rá. Néhány emberre néztem csak rá, de azokból sugárzott valami öröm. Talán mert rávették apámat, hogy ne adjon csak úgy oda a Tamaranoknak. Amúgy rengeteg oka van annak, hogy nem akarok hozzámenni Frodihoz.

Egyrészt, mert egy önimádó, gerinctelen kis féreg, akit még a pokolba se kívánok, hátam közepére meg végképp nem.

Másrészt, fiatal vagyok még a házassághoz, legalábbis szerintem. Igaz, egyes viking –és más– kultúrában már nagyon fiatalon, tizennégy évesen összeadnak két embert akaratuk ellenére is. Szegények, én teljesen rosszul lennék! Abban az időben, amikor én voltam annyi még csak hallani sem akartam a fiúkról… na, jó, talán kicsit, de nem ez a lényeg!

Harmadrészt, nem bírnám elviselni Lionelt, mint apósomat. Már első látásra nem volt szimpatikus, és még csak egyszer találkoztunk. És ahogy elnéztem, ő sem bír engem.

Negyedrészt, Petra lenne a világ legrémesebb anyósa! Most gondoljatok bele! Vele is megvan a kölcsönös gyűlölet, s ez így van rendjén. Mellesleg nem fogom az ő hápogását hallgatni élete végéig (bár ha elkezdi, akkor elég rövid lesz az az időszak). És szerintem ő is mindent megtenne, hogy eltegyen láb alól. Csak mondom.

Nem mondom, hogy Sylviát nem fogadnám el, mint sógornőt, mert egy nagyon rendes lány, és kedves, meg aranyos, de… és most jön az a bizonyos de! Szóval, de ilyen családi háttér/görbe (nem tudom minek nevezni) mellett, ami sokkal több negatívat mutat, mint pozitívot, előbb mennék hozzá egy faághoz. Halál komolyan.

És ha ez még nem elég, a fajtámra vadásznak. A Kívülállókra. És ha rájönnek, hogy az vagyok, nem fognak kímélni, az holt ziher. Konkrétan el tudom képzelni, hogy Petra választja el a fejemet a nyakamtól egy grandiózus méretű karddal, és hatalmas mosollyal az arcán tűzi lándzsavégre, plusz még meg is gyújtja, csak hogy biztos legyen a halálom.

Lassacskán a ház elé értem. Óvatosan nyitottam be, mintha valami betörő lennék és körülnéztem, mielőtt bementem volna. De most komolyan, tényleg úgy éreztem magam. Pedig csak arról akartam megbizonyosodni, hogy apa azóta is ott ül-e, és vár rám, vagy már lelépett. Nos, a második. Ugyanis akármerre néztem az alsó szinten, nem figyeltem fel rá sehol. Hallani se hallottam semmiféle zajt, ami a hollétéről árulkodott volna. Így csak vállat rántva beslisszantam, és sietős léptekkel felszaladtam a szobánkba. Épp csuktam volna be az ajtót, hogy magam maradjak a gondolataimmal, de nyílt a bejárati ajtó és tudtam, hogy Alkony jött haza. Szóval résnyire tárva hagytam és leültem az ágyunk szélére. Vártam. Beszélnem kellett valakivel erről. Muszáj.

- Apa! –hívta a családfőt, de nem szólt vissza neki senki. Még én sem. Járkálni kezdett lent. – Apa? –szólt megint, de ismételt csend. – Hajnal, te itthon vagy legalább, vagy megint elhúztad a csíkot? –szólított most már engem.

- Fent! –kiáltottam vissza. Erre megtorpant, majd megiramodott fel a lépcsőn. Konkrétan úgy esett be rajta. Komolyan, mert a lába megakadt a lépcsőfokba és arcra vágódott. A jó testvér ilyenkor aggódva odarohan, felsegíti, leporolja, megnézi nem-e lett komoly baja, de a legjobb testvér… az nem. Az röhög, de addig, amíg a padlón nem köt ki. Én is ilyen vagyok. Próbáltam visszafogni a kitörő nevetést, mert valljuk be, az már nagyon bunkó dolog lett volna, de nem sikerült. Valami fergeteges arckifejezést vághattam, mert nagyon nevethetnékem volt, viszont kísérleteztem egy mosollyal való elrejtéssel, félig sikertelenül. Ő erre felkapta a fejét. Mimikája egész dühös volt. Ennek ellenére elkezdtem röhögni. Most képzeljétek el: arccal van a föld felé, a testéhez húzza a karjait, úgy, mint aki fekvőtámaszozni készül, majd előrecsapódott vörös haját hátravágja és felnéz szikrázó, mérges tekintettel és kisebb vicsorral. És kinevettem.

- Fogd be! –sziszegte. – Hagyd abba!

- Bocs, bocsi, befejeztem! –vágtam pillanatnyi komoly arckifejezést, de nem bírtam tovább. Furcsa, sipító hangot kiadva előredőltem, kezeimbe temettem az arcom és rázkódva folytattam a kacagást, csak hangtalanul. Hallottam, ahogy felpattan, odasétál hozzám és a hátamra rakja a kezét.

- Hajnal? Most sírsz, fáj valamid, vagy nevetsz? –kérdezte cseppnyit aggodalmasan. Felnéztem rá, hatalmas, ostoba vigyorral, könnyes szemekkel. Ebből értette, hogy semmi bajom, csak nevettem. Erre kétségbeesése eltűnt és háborgó tekintettel vállon csapott, minek következményében nevetve dőltem el az ágyon. – Olyan komolytalan vagy, te kis…!

- Én kis…? –kérdeztem vissza szórakozottan.

- Menj a pokolba! –sziszegte, majd duzzogva karba tette a kezét.

- Ez Hibbant! Már rég ott vagyunk! –ültem fel.

- Lehetnél kicsit komolyabb is, főleg most, hogy… –mondott volna valamit, de inkább meggondolta magát és elhallgatott. Ezzel viszont felkeltette a kíváncsiságomat.

Mit tudsz, húgi?, gondolkodtam felállás közben. Érdeklődően pillantottam a szemeibe.

- Miről maradtam le? –kérdeztem. – Mit tudsz, amit én nem?

- Látomásom volt, mi másról? –forgatta szemeit. Erre még fürkészőbb lettem. Ilyen gyakran nem szoktak víziói lenni. Jó, ha heti egyszer van, de volt, mikor egy hónapig abbamaradtak. De, ha jól belegondolok… mostanában tényleg sűrűsödtek. – Sokkal gyakrabban vannak, mint eddig. Valamikor napi kétszer, jelentéktelen apróságokról, vagy olyanokról, amiket nem értek. De ami a legrosszabb, hogy most már akárhányszor rám törnek, iszonyatosan fáj a fejem. Mintha kalapáccsal próbálnának kitörni belülről –böködte meg a halántékát.

- Mondd tovább! –parancsoltam, miközben becsuktam az ajtót. Ő addig leült az ágyra.

- Ugye, gyakoriak. Fáj is. És olyanokat látok, amiket… nem értek. Ismeretlenekről vannak vízióim. Eddig csak álmomba villantak be képek. Most folytonos rémálmom is volt, meg nappal, fényes nappal, sétálás közben tört rám. Nem értem, Hajnal, mi van velem? –nézett fel rám. – A fájdalomcsillapító varázslötty se segít, amit Gothi csinál, és az se, amit én.

- Hogy vetted rá…?

- Azt mondtam, szúr a hasam –mondta.

- Aha –bólintottam. – Hát, fogalmam sincs, mit csinálj. De velem is történt egy kis… dolog –vizsgálgattam a kezemet, mert valami eszméletlen érdekeset találtam rajta. Amúgy nem, csak nem akartam ránézni.

- Ezt meg mégis hogy érted?

- Nem emlékszem dolgokra –böktem ki. – Vannak sötét foltok az emlékezetemben. Lehet, hogy ostobán hangzik, de… mintha valaki ellopta volna őket.

- Kifejtenéd? –kérte.

- Hát ez az! Nem tudom ennél jobban kifejteni! Vissza tudok emlékezni bármeddig, de vannak foltok. Még a mai napról is. Kiesett egy kis idő. Mintha valaki ellopta volna azokat az emlékeket. Tudom, hogy beszélgettem Damiannel, de azt már nem, hogy miről. Űrt érzek, érted?

- Lehet, hogy csak szimpla emlékezetkiesés. Velem is volt már –rántott vállat.

- És ha nem? –kérdeztem fel-alá járkálva.

- Jó. Tegyük fel, hogy neked van igazad és tényleg… ellopták az emlékeidet. Ugye tudod, hogy arra csak egy Kívülálló képes?

- Hogyne tudnám! De hogyan? Senki olyan nincs, akivel kapcsolatba kerültem ma! –mondtam, majd jobban elgondolkodtam ezen. – Vagyis… Csak apával beszélgettem, Hablattyal, Damiannel, veled…

- Damian? –kérdezte. Először értetlenül néztem rá, majd elkerekedtek a szemeim, ugyanis leesett, mit akar ezzel mondani. De az nem lehet…

- Lehetetlen! Ő nem lehet az! Egy olyan szigeten él, ahogy egyre kiszúrják, ha más vagy! Kizárt, hogy ő is olyan legyen, mint mi! És amúgy sem tud hazudni! Nekem nem! Én hallom a szívverését, mindenkiét hallom, és ha valaki hazudik, akkor gyorsabban ver, vagy kihagy egy ütemet!

- De, ha igen, akkor…

- Nem! –kiáltottam rá, mire megrezzent. Lejjebb vettem a hangomból. – Ő nem az! Lehet, hogy tényleg, csak emlékezetkiesés és csak túlreagálom a dolgokat. Sőt, sokkal lehetségesebb. Csak már annyi minden történt velünk… velem… hogy már nem vagyok képes a reális gondolkodásra.

Vagy csak Damian teszi ezt veled…, hallottam meg Alkonyt a fejemben. Megforgattam a szemeim.

- Hallottam ám! –vetettem oda. Érdeklődve pillantott rám. – Hallom a gondolatod, tökfej! Nem ő teszi ezt, csak… hirtelen erősödtek fel a képességeim.

- Akkor, amikor ő jött ide –jegyezte meg. Felsóhajtottam.

- Ennek semmi köze nincs… –megakadtam egy pillanatra. Mi van, ha mégis? – … hozzá –fejeztem be a mondatomat, majd elindultam az ajtó felé. Nővérem persze nem értett semmit.

- Hé, hová mész? –szólt utánam, de én már a lépcsőn szaladtam lefelé. Leakasztottam a kardom az akasztóról –valószínűleg apa tette oda, ahogy a táskáimat is ő vitte fel– és befordultam a hátsó ajtó felé. – Hajnal! –kiáltott utánam, mire hátranéztem a vállam felett. Közben kezem már a fogantyún pihent. A vörös hajú ciklon a lépcső mellett állt, onnan figyelt. – Hová mész? –kérdezte még egyszer.

- Az erdőbe. Falazz, légyszi. Légy szíves, csak falazz, amíg visszaérek! Gondolkodnom kell! –Ezzel otthagytam. Egyetlen dolog lebegett a szemem előtt: meg kell tudnom, ki lopta el az emlékeimet, hogyan és miért. És ebben csak egyvalaki tud segíteni: Alzira.