13. Mesedélután

Szerbusztok, emberek! :)

Most, hogy vége az első hétnek (hála Istennek), levezetésképp meghoztam a folytatást! :)

Kellemes olvasást mindenkinek! :)

- Hajrá! –sürgettem.

Öt perce néztük egymást mereven, ledermedve és láthatóan töprengve. Én leginkább azon, hogy mégis hogy a bánatba sikerült az öcsémnek, akit mindenki lenéz, kitaszít és gyengének, ügyetlennek hisz, a vézna kisfiúnak, aki a kovács inasaként dolgozik naphosszat és még soha nem sikerült lelőnie egyetlen sárkányt sem, megszelídíteni egy Éjfúriát? Merthogy nem a szarkasztikus humora nyűgözte le a hím fekete hüllőt, az biztos. És valószínűleg nem csak úgy belebotlott az erdőben sétálgatás közben. Akkor nem lennének itt. Kötve hiszem, hogy egy ilyen veszélyes és magabiztosnak tűnő sárkány csak úgy vakon megbízzon bárkiben is. Legyen az a nővérem, Asztrid, Takonypóc, apám, vagy én. Szóval, bárki. Alzira mondta, hogy nagyon hasonlít a két faj –mármint az Éj- és a Hófúria–, így arra következtetek, hogy ugyanolyan makacsak és bizalmatlanok az elején.

Hablaty kérdőn nézett fel rám, valószínűleg elfutott a füle mellett, amit az előbb mondtam. Fáradt sóhajjal kértem ezennel valamivel finomabban.

- Kezdj mesélni!

Erre az Éjfúriára pillantott, aki mögötte feküdt és még mindig szúrós szemekkel fixírozott engem. Valahogy nem tetszem neki, nem talál szimpatikusnak… nem mintha patikus lennék, értitek (béna szóvicc, bocs). Bár lehet, hogy nem is engem figyelt, hanem a mögöttem heverésző Zirát, aki ugyanúgy nézte őt. Szóval, ezek ketten elég nehezen fognak kijönni, ahogy előre látom… bár, Alkony sem vagyok.

- Hát… az úgy volt, hogy… Kezdem a legelején, oké? –pillantott rám, mire bólintottam. Az egész történet érdekelt. – Emlékszel, amikor azt állítottam egyik este, hogy lelőttem egy Éjfúriát? –Bólintottam, pár hete történt. – És ti nem hittetek nekem. Pedig tényleg sikerült. Lelőttem őt –simította meg a sárkány fejét. – Elmentem megkeresni, meg is találtam. Az volt a tervem, hogy kivágom a szívét és elviszem apának, hogy végre elfogadjon… de nem tudtam megtenni. Ugyanaz a rémület volt a szemébe, mint az enyémben. Félt.

~Azt most leszögezném, hogy egy kötél volt rám csavarodva és mozdulni sem tudtam!~, szólt közbe az Éjfúria. Szerintem még nem tettem említést a kissé érdes, de kellemes hangjáról. Őszinte leszek, órákig tudnám hallgatni, ahogy beszél. Olyan gyermeki, de már felnőttes, mint egy kamasz fiúé. Bólintottam, jelezve, hogy értem, ami Hablatynak is feltűnt.

- Te tényleg érted őket? –kérdezte. Bólintottam. – Mondott valamit? –Bólintás részemről. – Mit?

- Csak leszögezte, hogy egy kötél volt rácsavarodva, amitől nem tudott mozogni –tolmácsoltam. Erre az Éjfúria a szemembe pillantott. Valahogy varázslatosan rémisztő volt az a nagy, mandulavágású szeme, amiből egy sárgászöld, fekete pikkelyeitől elütő szempár nézett rám. De nagyon.

~Te érted, amit mondok?~, kérdezte valamivel, de csak egy picikét barátságosabban. Erre is csak bólintottam. ~Hogyan?~

- Hát én… –kezdtem bele, de Alzira megelőzött.

:Úgy, hogy Kívülálló. És képességként a gondolatolvasást kapta.:, vetette oda büszkén. Szemöldököm a homlokomra szaladt.

~Nem téged kérdeztelek, Hófúria!~, morogta.

- Hé! Srácok, nyugi! Nehogy nekem egymásnak ugorjatok! –nyugtattam a két felet. Erre mindketten felhagytak a morgással (mert Zira is belekezdett). Az öcsémre pillantottam, aki kissé megrendülve nézte a jelenetet. – Folytatnád, kérlek?

- Öhm… Nos, ugye félt és én is féltem, hisz mégiscsak egy Éjfúria és… elvágtam a köteleket. Erre ő kiugrott közülük és rám vetette magát, egy kicsit be is vertem a fejem a sziklába. Azt hittem meg akar ölni, de nem tette. Csak… leüvöltötte a fejem és elment. Másnap Bélhangossal beszélgettem a műhelyben. Azt mondta egy sárkány mindig ölni akar…

~:Kivéve, amikor nem!:~, mondta egyszerre a két hüllő.

- … Elindultam megkeresni –folytatta öcsikém, mert ő nem hallhatta a két sárkány közbeszólását –, és meg is találtam itt. Ott fent voltam, onnan figyeltem –mutatott egy kiálló kis szirtféleségre. – Lerajzoltam a füzetembe, de nem értettem miért nem repül el. Próbálkozott a felszállással, de sikertelenül. Mindig lezuhant. Nem értettem miért, majd oda is kitérek! –mondta gyorsan, mielőtt rákérdeztem volna, hogy miért nem tudott repülni. Így csak bólintottam, hogy folytassa. – Öhm… esni kezdett az eső, így hazasiettem. Mire beestem vacsorára, teljesen eláztam. Elültem hátra az asztalomhoz. Bélhangos jött oda hozzám, kezében a Sárkány Könyvvel. Azt mondta inkább olvassam, csak őt ne nyaggassam többet. Megkerestem az Éjfúriákat, de semmi sem volt benne róluk. Másnap délelőtt erről faggattam Belest, hogy miért nem írnak többet az Éjfúriákról. Mondott egy csomó mindent, nem megyek bele a részletekbe. Találkoztam Asztridékkal, volt egy kis vitánk és Asztrid a fejemhez vágta, hogy el kell döntenem kinek az oldalán állok. Délután visszajöttem ide. Egy hallal. Lejöttem, megtaláltam őt… vagyis, ő engem. Addig nem jött a közelembe, amíg a tóba nem dobtam a tőrömet. Aztán elvette tőlem a halat, de úgy, hogy a fogait nem mutatta. Innen jött az ötlet, hogy Fogatlannak fogom hívni.

~És még beleszólásom se volt!~, morogta.

:Fogatlan?!:, nevetett fel Alzira jóízűen.

~Mondjad, Hófúria, mit szeretnél? Amúgy is, már hozzászoktam…~

:Ez olyan, mintha engem Hógolyónak hívnának!:, kacagta. Gondoltam letöröm a szarvát… képletesen.

- Hát, ezen is gondolkodtam… meg a Hóvirágon is… meg a Hóviharon… –mondtam inkább magamnak, mint neki. Itt az Éjfúrián volt a sor a nevetésre. Alzira mogorván pillantott rám.

:Az Alzira sokkal jobban tetszik!:, mondta, majd fejét az ölembe tette, várva, hogy simogassam. Ez kicsit meglepett, de teljesítettem kívánságát.

- Mit mondtak? –kérdezte Hablaty.

- Azt vitatták meg, hogy milyen nevetséges névérzékünk van.

- Miért, te hogy nevezted el?

- Alzira. De a Hógolyón is agyaltam.

:Amúgy, csak megjegyzem, hogy az fiúnév! Szóval azonnal felejtsd el!:, adta parancsba, mire tisztelegni kezdtem.

- Igenis, Őhófúriasága, értettem!

- Nem értem… –rázta a fejét a fiú. Erre legyintettem.

- Csak… folytasd!

- Nos, elvette a halat, megette és közeledni kezdett, én meg hátráltam, amíg neki nem ütköztem a sziklának. Ott konkrétan az ölembe öklendezett egy fél halat és megetette velem.

~Tehetek én arról, hogy sovány vagy?!~, nézett fel rá Fogatlan. Erre öcsém rám pillantott.

- Mit mondott? Gúnyolódik?

- Nem. Csak kicsit soványnak néz, azért adta a halat. Törődött veled!

~Én ilyet nem mondtam!~, kapta rám tekintetét. Egy tipikus „Fogd be!” pillantást küldtem felé, mire megforgatta a szemeit és visszahajtotta a fejét a mancsaira.

- Nos… egyet haraptam bele és…

:Érdekes, ő megkóstolta! Te meg azonnal ellenkeztél, hogy nem tesz jót! Akkora egy…:

- Alzira! –morrantam rá. – Nem tud befejezni egy mondatot úgy, hogy egyikőtök bele ne pofázzon! Na, most már elég legyen! Szeretném végighallgatni a történetet, utána mindent megbeszélünk, jó?! –emeltem fel a hangom. Zira és Fogi –eldöntöttem, hogy így becézem, mert az olyan cuki– megforgatta a szemét. Erre a fejemhez kaptam. – Most tiszta Alkony voltam.

- Igen –értett egyet. – Na. Nem ettem meg az összeset. Rámosolyogtam, ő pedig vissza egy széles, fogatlan vigyorral. Hozzá akartam érni, de elhúzódott és elrepült… vagyis próbált odáig –biccentett az egyik fa felé. – Odamentem, hátha sikerül, de nem jött össze. Estefelé épp itt ültem és rajzolgattam, próbáltam megörökíteni, amikor megjelent mögöttem. Tetszett neki, hogy őt rajzolom. Kitépett egy kisebb fát és ő is firkálgatni kezdett. Nem nagyon tudom, mit akart összehozni belőle. De akárhányszor ráléptem a vonalra, rám morgott. Szóval figyelnem kellett, hová lépek. Ott kötöttem ki előtte. Meg akartam érinteni, de folyton morgott. Végül bátorságot merítettem ahhoz, hogy kinyújtsam felé a kezem, és elfordítsam a fejem. Némi hezitálás után hozzányomta az orrát. Gondoltam, így megbízott bennem.

- Igen. És miért nem tud repülni? –érdeklődtem, mert erre az apró részletre nem nagyon tért ki.

~Amikor lelőtt, leszakadt a fél farok szárnyam. Az segít az irányításban, anélkül nem tudok repülni. Hablaty viszont csinált egy műfarkat nekem.~, tolta elém a farkát. Az egyik oldala fekete volt, a másik barna. Egy kötél és valami vas vezetett fel a teste mellett, egészen a szárnyhajlatáig, ahol egy nyereg kengyeléhez kapcsolódott. Szóval, Hablaty irányítja a szerkezetet. Nélküle Fogatlan nem tud repülni. ~Visszaadta a szabadságom.~

- Azta! –Nem tudtam mást mondani. Lenyűgözött a történetük. Ehhez képest a miénk semmi. Öcsém értetlenül nézett rám. – Elmondta, hogy történt –mutattam Fogatlanra. – Büszke vagyok rád!

- Köszi –mondta. – Te jössz!

- Hát… a miénk nem veri a tiéteket –mondtam nevetve. – Hát… amikor elmentem otthonról, esni kezdett, elég messze keveredtem mindenhonnan, így éppen abba a barlangba… üregbe tévedtem be, ahol Alzira pihent. Nem tudott felszállni, mert egy drótkötél csavarodott a lábára, nem tudott elrugaszkodni a felszálláshoz. Fél délutánomba telt meggyőzni, hogy tudok segíteni, volt egy kisebb vitánk is. A lényeg, hogy a végén megengedte, kitisztítottam, bekötöztem. Másnap arra ébredtem, hogy betakar a szárnyával. Állítása szerint fáztam az éjjel. Elmentünk halászni, miután cseréltem a kötését. Versenyeztünk, ki fog több halat. Persze, ő nyert, de valljuk be, nem volt fair küzdelem, hisz ő sárkány, én meg nem. De mindegy is. A zápor után megkerestük a rejtekhelyem, ahol megsérült a lábam, de segített eljutni be a szobába. Egész estig mesélt nekem a fajtájáról, a szigetükről, mindenről, ami szóba került. Ma reggel pedig megmentett egy Cipzárháttól, pedig el is mehetett volna. Elvitt repülni. És innen te is tudod.

- Ennyi? –kérdezte. Bólintottam. – Ahogy leszűrtem a sztoriból, téged tényleg nem bírnak a Cipzárhátak.

- Ezt már a legelején tudtuk –nevettem fel.

- Amúgy Alzira… Alzira, ugye? –kérdezett rá a biztonság kedvéért. Erre bólintottam. Nagyon rászoktam a bólogatásra… – Na, ő milyen fajta? Albínó Éjfúria?

Erre Zira ingerülten felmordult. Nem nagyon tetszett neki ez a megnevezés.

- Hófúria –javítottam ki. – Nem szereti, ha összetévesztik a két fajt. Nem térnek el sokban, de vannak jelentős különbségek.

:Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: a színünkkel. Nem beszélve a tüzünkről, az életmódunkról, az evésről, és az élőhelyünkről.:, kezdte sorolni.

~Meg mi nem vagyunk ennyire fennhéjázók.~, jegyezte meg Fogi, mire Alzira szúrós szemekkel pillantott rá. Erre a sárkány kissé meghúzta magát. ~Ijesztő vagy!~

:Tudom. És nem vagyok fennhéjázó! Az Éjfúriák azok az egoista, magának való szárnyas gőték!:

~Akkor te minek mondod magad, Hófúria?~

:Nem tanítottak meg otthon arra, hogy ne beszélj vissza az idősebbeknek, Éjfúria?:

~Van nevem is!~

- Mind a ketten magatoknak valók vagytok! Kész, vita lezárva! –mondtam, miután elegem lett mindkettejükből.

- Mi a baj?

- Csak összekaptak, hogy melyikük a magának valóbb –legyintettem.

- Értem. De ugye tudod, hogy erről senki sem tudhat!

- Nem mondod, észlény! –forgattam szemeimet, majd szarkasztikus hanglejtéssel folytattam. – Éppen azt terveztem, hogy apához szaladok, hogy beköpjelek.

- Ez nem vicces! –mordult rám. Halkan felnevettem.

- Jól van, na. Csak poénkodok. Ilyenkor muszáj.

És csak néztünk egymásra. Volt mikor a másikat figyeltük, volt mikor a semmit, vagy a sárkányokat. Ahogy Hófúriámat simogattam, ő úgy halkan dorombolni kezdett, ahogy Fogatlan is. Elég nehéz lehetett elnyerni a bizalmát, de ahogy látom, most már mindent megtenne Hablatyért. Nem hagyná, hogy baja essen. És ezzel valószínűleg így van az öcsém is. Végre talált magának egy igaz barátot –Josette mellett–, aki megérti és támogatja. Szinte olyanok, mint a testvérek. Sőt, sokkal többek. Van közöttük egy teljes mértékbeli bizalomszál, amit senki és semmi nem szakíthat el. Olyan érzésem van, hogy ezek ketten képesek lennének az életüket adni a másikért.

Talán egyszer nekem is ilyen jó lesz a viszonyom Alzirával. Nem azért, én teljes mértékben megbízom benne, de ez a kapcsolat még elég kezdetleges. Sokat kell dolgoznunk, de a végén egy elszakíthatatlan köteléket hozhatunk létre kettőnk között. Erősebbet, mint bármi más. Talán több is lehet egy legjobb barátnál. A testvérem lehet. A lelki társam. Ő a partnerem. Talán idővel olyanok leszünk, mint Hablaty és Fogatlan.

- Ha szeretnéd –szólalt meg hirtelen Hablaty, ezzel kizökkentve az agyalásból–, csinálok neked egy nyerget. Sokkal könnyebb a hátán maradni. Főleg, ha ilyen gyors.

- Ez egész jó ötlet. Mit szólsz hozzá? –néztem sárkányomra.

:Mi az a nyereg?:, kérdezte érdeklődő tekintettel nézve fel rám.

~Ez itt.~, homorított be Fogatlan, így Zira is láthatta a bőrt a hátán. Felpattant mögülem, odament, megszaglászta, kissé kételkedően vizsgálgatta, majd az Éjfúriára nézett.

:Kényelmes?:

~Igen, eléggé. Ha Hablaty csinálja, akkor biztosan jó lesz.~, biztosította az Éjfúria Hófúriámat. Ezzel már biztos voltam abban, hogy belemegy.

:Benne vagyok!:, pillantott rám, mire elmosolyodtam. :Csak le ne ess a hátamról!:

- Azt mondja, rendben –fordultam Hablaty felé.

- Rendben, akkor holnap megcsinálom, vagy a következő napokban. Sokkal könnyebb és kényelmesebb is, szerintem.

- Biztosan. Ahogy most repültem rajta, nem éppen volt kényelmes. A pikkelyek feltörték a hátsóm! –vakartam meg az említett részt. – Neked sem ajánlom.

- Hát… mi nem tudunk nyereg nélkül repülni. A műfarok a bal kengyelhez van kötve, azzal irányítok. Gyere, megmutatom –intett, mire nagy nehezen feltápászkodtam és odamentem mellé. Ő addig egy könnyed mozdulattal átlendült a sárkány nyakán, lábait a kengyelekbe helyezte és felegyenesedett. Odalépkedtem mellé, Zira pedig mögém, onnan figyeltük, hogy mit csinál az öcsém. – Öhm… szóval, ez a kötél, ami hozzá van kötve –mutatott a vékony kötélre, ami egy vas, majdnem szabályos karika fölött fut végig, és ezen a karikán bújtatta át a lábát a sárkány–, az végigfut a szárnya alatt, a farka oldalán, egészen a bőrredőkig. Ott hozzácsatlakozik a műfarokhoz, így mikor mozgatom a lábam, akkor mozog vele az is –mutatta be. Igaz, bokából csinálta az egészet, ahogy a lábfejét fel-le mozgatta a kengyelben, az elején, az aljához hozzákötött kötél „küldte” a mozgást a műfarokhoz, ami így kinyílott és összecsukódott. Ámuldozva néztem öcsém találmányát, egyszerűen briliáns elme, ez tagadhatatlan. – Hat állás van –folytatta. – De azt most nem tudom elmagyarázni melyik mire való. Zsigerből csinálom.

~Erre az első éles tesztnél rájöttünk.~, forgatta szemeit Fogatlan.

- Mi történt az első tesztnél? –érdeklődtem.

- Hát… csak… krízishelyzetben veszítettem el a puskám –nevetett kínosan, a tarkóját vakargatva. – Magasra repültünk, és a puska kicsúszott a tartóból, utána kaptam, kiestem a nyeregből, így Fogatlan sem tudott repülni, megcsapott a farkával, valahogy visszakeveredtem a nyeregbe, de a szlalom pálya felé tartottunk, és nem láttam rá a puskára, eldobtam és rögtönöztem. De kijutottunk –hadarta el.

- Ééértem –húztam el kicsit az elejét. – Amúgy le vagyok nyűgözve! Eszméletlen ez a cucc –pendítettem meg a feszesre húzott kötelet. – Nekem eszembe nem jutott volna. Vagyis, nem tudtam volna megcsinálni. Azért felötlött volna bennem, de a megalkotás nem az én műfajom. Az a tiéd. Büszke vagyok rád, öcsi!

- Köszi –mosolygott rám, majd leszállt a nyeregből. – Amúgy, vissza kellene jönnöd. Nem maradtál le semmiről. A vihar elárasztotta az Arénát, szóval azóta még csak egy edzés volt. Saskarom és Matt már esélytelen a győztes címre, Bélhangos kidobta őket a Rettenetes Rém után. Holnap a Gronkellel lesz harc, azt hiszem. És tudok egy nagyon jó módszert arra, hogy túléld.

- Fussak? –kérdeztem. Megforgatta a szemeit.

- Nem! Sárkánygyökér –mondta. Felvontam fél szemöldököm, nem tudtam, hogy mi az, és mire való. – Elbódítja a sárkányokat. Még Fogatlanból is egy szárnyas kiscicát csinál. Úgy hat, mint… a macskáknál a macskamenta. Emlékszel? Johann mesélt róla.

- Igen, rémlik valami –mondtam. – Hát, azt hiszem, elintézem anélkül is –mosolyogtam rá.

- De… nem bántod, ugye?

- Nem, dehogy. Minek nézel engem? –kezdtem volna háborogni.

- Jó, nyugi, csak kérdeztem –emelte fel védekezően kezeit, majd Hófúriámra pillantott. A sárkány pupillája egy kicsit összébb szűkült, halkan morgott, jelezve, hogy nem bízik meg teljesen a fiúban. Hablaty felém nézett. – Szabad? –kérdezte, ezzel arra utalva, hogy megsimogathatja-e. Vállat rántottam.

- Nem én döntöm el –mondtam. Erre az alsó ajkába harapva bólintott.

Vett egy mély levegőt, és lassan kinyújtotta Alzira felé a kezét. A Hófúria kicsit hangosabban rámordult, jelezve neki, hogy nem jó ötlet, de öcsém nem állt meg. Aztán lehunyta a szemét és elfordította a fejét, lehajtva. Nem értettem mit akar ezzel. Kíváncsian figyeltem az eseményt, mert nagyon érdekelt, miért csinálja. Zira lassan alábbhagyott a morgással, megszaglászta a kezet. Láttam, hogy Fogatlanra pillant, aki alig észrevehetően bólintott. Végül a fehér hüllő hozzányomta az orrát az öcsém jobbjához, méghozzá halkan dorombolva. Hablaty mosolyogva fordult felé, majd másik kezével megsimogatta a sárkány fejét. Elfogadta a barátságát. Megbízik benne. Ez hihetetlen…

- Azta! –ámuldoztam. – Ezt hogy csináltad?

- Nem tudom. Fogatlannál bevált. Szerintem így jeleztem azt, hogy én bízom benne. Persze nem biztos, ezt csak én hiszem. Miért, te hogy csináltad?

- Sehogy. Én csak… megbízom benne.

- Próbáld ki! –mondta izgatottan, majd mellém sietett. – Nyújtsd ki a kezed és fordítsd el a fejed. Ne nézz rá! Próbáld kivetíteni felé a bizalmat.

- Rendben –bólintottam, majd elfordítottam a fejem, miközben lassan kinyújtottam a kezem Alzira felé. Egyáltalán nem féltem tőle, bíztam benne és ezt próbáltam felé kisugározni. Egy másodperc sem kellett hozzá, megéreztem a tenyeremnél a kellemes, meleg, kissé száraz pikkelyeket. Elöntött valami fel nem foghatóan kellemes érzés, ami szerintem már sosem fog. A következő pillanatban eltűnt, és megbökte az oldalamat. Nevetve fordultam hozzá és simogattam meg a fejét, majd megvakargattam a nyakát is. Ezt hangos dorombolással fogadta.

:Lejjebb! Jobbra! Most kicsit fel! Balra, balra, balra! Lentebb kicsit! Még balra! Ott! Igen, az az a pont!:, irányított, én pedig követtem a parancsait.

- Lent, az álla alatt! –adta a tanácsot Hablaty.

- Hol? Itt? –nyúltam az állkapcsa alá, valahova, mire Zira kimeresztette a szemeit és összeesett, de továbbra is dorombolva. Kikerekedtek a szemeim és a kezemre néztem. – Mit csináltam? –néztem a nevető Hablatyra, aki mintha sípolt volna egyet, ahogy levegőt vett.

- Csak elaludt egy kicsit, nyugi. Ezt én is csináltam Fogatlannal. Szerintem más sárkányoknál is beválik.

- Majd kipróbálom –bólintottam, majd a békésen szundító Hófúriára néztem. – Meddig lesz kiütve?

- Öt-tíz perc –legyintett.

Akkor vettem csak észre, hogy Fogatlan is nevet. Ez mosolygásra késztetett, sőt kuncogásra. Amikor észrevette, hogy rajta nevetek, megdobott egy nem tetsző pillantással. Erre lehervadt a mosolyom. Lassan lépkedtem felé, kinyújtottam a kezem és elfordítottam a fejem. Hablaty mindezt izgatottan nézte, nagyon drukkolt nekem. Éreztem, ahogy az Éjfúria szaglássza, fújta rá a meleg levegőt, majd hirtelen dorombolva hozzányomta az orrát. Most nem öntött el az az érzés. Ez más volt. Jó, de nem annyira, mint Alziránál. Az más volt. Sokkal mélyebben érintett. Mintha az jelezte volna az el nem múló, el nem szakítható barátságunkat, hűségünket és bizalmunkat. Ez pedig… csak jó volt. Hisz nem mindenkiben bízhat meg egy Éjfúria.

Mikor odanéztem, egy kerek pupillájú, fogatlan mosolyú, irtó cuki pofival találtam szembe magam, ami kiváltott belőlem egy „Óóó!”-t, de egy olyan „Odin, teremtőm! Thor mennyei kalapácsa! Freya szépségére! Annyira aranyos!”-féle „Óóó!”-t. Megsimogattam a buksiját, mit jóleső dorombolással fogadott, majd mikor abbahagytam, végignyalta a fejemet. Na, ennek már nem örültem annyira. Szinte kijelenthetem, hogy úsztam a sárkánynyálban. Amilyen gyorsan csak tudtam meg is szabadultam tőle és a földre fröcsköltem.

- Miért pont Alzira lett a neve? –kérdezte hirtelen.

~Ez engem is érdekelne!~, szállt be Fogi is.

- Hát… igazából nem tudom. Csak úgy jött magától. Mintha valahonnan ismerős is lenne, csak nem tudom, honnan –vallottam be.

~Mesélte már Fúria Xypia mítoszát a sárkányok szemszögéből?~

- Nem, miért?

~Mert abban van. Xypia Alzirának nevezte a Hófúriáját. Azt jelenti: Angyal. De volt egy Éj- és egy Árnyfúriája is.~, magyarázta.

- Na, az nekem nem lesz. Szerintem elég ritkák vagytok ahhoz, hogy még eggyel találkozzak életemben –mondtam, mire kissé elgondolkozva bólintott. – Szerintem lépek mihelyst Alzira…

:Mi a jó Holdsárkány történt?:, hallottam meg sárkányom hangját a fejemben.

- … felkel –fejeztem be félbehagyott mondatomat.

:Ki kel fel? Mi van?:, értetlenkedett, miközben lábra állt és mellém lépett.

- Megyünk vissza, oké? Gondoltam megvárlak –simítottam meg a fejét.

:Kedves tőled. De pikk-pakk utolértelek volna.:, forgatta szemeit.

- Mintha nem tudnám –utánoztam.

- Tudjátok, ti tényleg nagyon jó páros vagytok! –dicsért… azt hiszem, hogy dicsért meg minket Hablaty. Kérdőn pillantottam rá, és ahogy elnézem, Alzira is. – A viselkedésetek szinte teljesen megegyezik. Bár én nem hallom őt, de lefogadom, hogy feleselő és makacs, nem beszélve a nagyképűségről.

- Én nem vagyok nagyképű! –ellenkeztem.

:És én sem! Kikérem magamnak!:, háborgott a Hófúria is.

- De az vagy. Néha nagyon is. De tényleg összeilletek. Jó párost alkottok ti ketten.

- Akárcsak ti –biccentettem az Éjfúria felé. – Látszik, hogy bármit megtennél érte és ő is érted.

- A világból is kifutnék, ha ezzel megvédhetem –simogatta meg Fogi fejét, aki erre jól arcon nyalta. – Fogatlan! –nyafogott az öcsém azonnal. Erre csak felnevettem.

- Akkor mi lépünk is –mondtam lassan hátrálva. – Sziasztok, fiúk!

- Sziasztok! –köszönt el.

~A viszont látásra, Kishölgy!~, búcsúzott tőlem Fogi szinte már Damiant megszégyenítő udvariassággal, majd halványan mosolyogva Zirára nézett. ~Viszlát, Alzira!~

:Viszlát, Kisember!, mondta Hófúriám az öcsémre pillantva, majd meglepően barátságos hangon, és mosollyal nézett az Éjfúriára. :Viszlát… Fogatlan!:

Ezen jót mosolyogtam. Nem gondoltam volna, hogy ez a fehér gőte tud kedves is lenni valakivel. Nem mintha velem mogorva lenne, de ez azt hiszem más. Szerintem az ikertesómmal se jönne ki ilyen jól… Erre megálltam.

- Hablaty! –szóltam vissza, mire öcsém érdeklődve pillantott rám. – Elmondjuk Alkonynak?

- Látó. Szerintem már tudja! –nevetett fel. – De ha nem, akkor nem. És másnak egy szót se!

- És Damian… nem mondott senkinek semmit rólam? –kérdeztem, félve a választól. Biztosan beköpött és már a fél falu a nyomomban van.

- Én nem tudok róla. Miért, mi történt?

- Amikor eljöttem, kissé összekaptunk és idegességemben dobbantottam egyet, erre kiégett a fű a lábam alatt és mintha földrengés rázta volna meg a szigetet. Tudja, mi vagyok –magyaráztam. – Nem szólt senkinek?

- Nem. Vagyis, nem tudok róla. De nem gondolod, hogy ha valakinek elmondta volna, attól harsogna a sziget és mindenki a nyomodban lenne? –kérdezte.

- Jogos –bólintottam. – Na, sziasztok!

Erre csak intett egyet. Elindultam sárkányom után, aki pár méterrel előttem ácsorgott, későn vette észre, hogy lemaradtam. Együtt indultunk ki a medencéből… vagyis, elváltunk egy kis időre, mert ő kiröppent, én pedig az úton maradtam. A sziklák mellett találkoztunk újra és egymás mellett, szótlanul lépkedve folytattuk utunkat… valamerre. Őszintén, nekem fogalmam sem volt, hogy milyen messzire keveredtünk a rejtekhelytől, vagy egyáltalán a falutól, de neki olyan kifejlett a szaglása, csak visszatalálunk. Csak lépkedtünk, mi zavartuk az erdő csendjét. Semmi más. Csak a lépéseink a talajon, a koppanás, mikor egyszer-egyszer belerúgtam egy kőbe, ami nekipattant valaminek, vagy az eltörő száraz ágak reccsenése.

Végül Zira felpillantott rám.

:Ki az a Damian?:

Kérdése váratlanul ért, nem tudtam hová tenni, és szerintem meg is rezzentem. Rendben, hogy hallotta a beszélgetésünket Hablattyal, de nem gondoltam volna, hogy érdekelni fogja a személy. Nem nagyon tudtam összeszedni valami mondatot, így csak ez lett belőle:

- Hát… Damian… ő… izé… az egyik törzsben van… és… na, ő… öhm… –dadogtam, mint egy idióta, de nem akaródzott összejönni nemhogy egy normális mondat, egy szókapcsolat sem.

:Rákvörös vagy! Ő a párod?:, kíváncsiskodott, mire reflexből tagadni kezdtem az ég világot is.

- Mi?! Dehogy! Ő, meg én? Normális vagy? Minek nézel engem?! –Nem tudom ezt minek nevezni. Tagadás nem volt, hisz köztünk semmi sincsen. Háborgás biztosan nem, mert… bár, lehet annak is mondani. Más meg nem jut eszembe hirtelen. Ahogy lepillantottam rá, láttam rajta, hogy mostantól ezzel fog zargatni, egészen halálom napjáig, sőt még azon túl is. Erre egy gyilkos tekintettel jutalmaztam. – Ő csak egy kovácsinas valahonnan az Istenek háta mögötti Üveghegyeken túli bálna gyomrában lévő nyavalyás szigetről! Nincs köztünk semmi, a jó baráti viszonyon túl.

:Szóval viszonyotok van?:, kérdezte és most már tényleg éreztem, hogy forr az agyvizem.

- Nem, Zira! Ez… csak egy kifejezés. Ezt szokták mondani az emberek. Nincs viszonyunk és nem is lesz!

:Miért? Ronda?:

- Nem –feleltem azonnal.

:Akkor ostoba?:

- Annak nem mondanám, de…

:Nem vicces?:

- De, vicces, nagyon az, de…

:Akkor mi a bajod vele?:, értetlenkedett.

- Az vele a baj, hogy nincs vele baj. Érted? Tökéletes. És ilyen nem létezik. Meg túlzottan udvarias –mondtam, de látszott rajta, hogy még mindig nem érti.

:És? Mi bajod van az udvariassággal? Lenne inkább egy pofátlan tahó?:, kérdezte.

- Nem, dehogy, Odin ments! –vágtam rá azonnal, majd egy pillanatra elgondolkodtam. – Bár akkor lenne benne hiba…

:Te olyan hülye vagy!:, rázta a fejét szinte már rosszallóan.

Már éppen háborogni kezdtem volna, mikor hirtelen rossz érzésem támadt. Valahonnan egész mélyről jött és nem sugallt sok jót. Valami rossz fog történni, még a mai nap. Ha ilyen érzésem támad, azok általában még aznap bekövetkeznek. Leginkább a lábtöréseim előtt szokott ilyen lenni… de ez más volt. Sokkal, de sokkal rosszabb.

Azon agyalva, hogy mi lehet ez a rossz dolog, eltoltam az előttem lévő faágat, ami belógott az útra. De rossz ötlet volt. Sőt, zsigerből rettenetes. Mert akkor, abban a pillanatban szembekerültem a legrosszabb rémálmommal…