9. Segítségre van szükséged!

Sziasztok! :)

Megérkeztem a várva várt folytatással! Megküzdöttem vele, de sikerült befejeznem. Írtátok, hogy hozhatnám hamarabb is a részeket, de sajnos azt nem nagyon tudom megoldani, mert mindig az utolsó pillanatokban végzek ezekkel is. :/ Nem mellesleg ott van a két kötelező olvasmányom... És nekem sincs mindig ihletem... Szóval, remélem megértitek. :)

De, ne húzzuk tovább az időt! Jöjjön a következő rész!

Jó olvasást! ;)

Reszketegen vettem a levegőt. Szerintem magam is remegtem. Féltem, nem is kicsit. Az a gyilkos, ellenséges, rideg kék tekintet a frászt hozta rám, de valahogy mégis elvarázsolt. A pupilla a szemében egy vékony fekete vonal volt. Viszont jéghideg írisze a tiszta égboltra emlékeztetett. Nem tudom elmagyarázni az érzéseimet, egyszerre rettegtem, csodálkoztam és kíváncsi is voltam. Futni akartam, de lábaim még csak felállni sem engedtek, nemhogy megmozdulni. Ezzel párhuzamosan meg akartam érinteni. Nem érdekelt, hogy leharaphatja a karom, sőt megölhet, az sem, hogy milyen sárkány egyáltalán. Hozzá akartam érni pikkelyes bőréhez, megsimogatni, még ha az lett volna életem utolsó tette is! De féltem…

Egyre hangosabban morgott rám, és sokkal idegesebben is. Ez sok mindent elárult nekem az érzelmi állapotáról. Maguktól rohamoztak meg. Dühöt éreztem, irritáltságot, aggodalmat és félelmet. Valószínűnek tartottam, hogy álmából ébresztettem fel a sárkányt, ezért annyira mérges. A nyugtalanságot és a félelmet bizonyára a jelenlétem váltotta ki belőle, hisz egy hüllő sem szereti az embereket. Az aggodalma viszont más volt. Határozottan nem a tojásait félti, mert akkor már halott lennék. Ez affajta „tehetetlen” aggodalom. Nem tud semmit sem tenni az ellen, hogy itt tartózkodok.

A szempár emelkedni kezdett, ebből pedig a következtetésem, hogy a sárkányt álmából ébresztettem fel, bebizonyosodott. Nagyjából egy magasnak tippeltem velem a szemmagassága alapján. Közeledni kezdett felém. De mintha sántított volna. Az orromat megcsapta a vérszag. Valami történt ezzel a sárkánnyal. Rossz dolog. És ez a valami megsántította, alig tud járni. Sőt, csak egy lépést tett az irányomba. Lassan felálltam. Jobbnak láttam, ha hátrálok pár lépést, mielőtt még nekem ugrik. Még ha sánta is. Hunyorítottam, hátha ki tudom venni a testének, vagy a fejének formáját, de nem nagyon sikerült.

Hirtelen fény keletkezett a hátam mögött, amit vad dörgés követett. Megrezzentem. A villám viszont egy pillanatra rálátást engedett a hüllőre. Amennyit a másodperc tört részében láttam, őszintén nem volt sok. Csak egy ovális fejet, az ennek közepén elhelyezkedő nagy, élénk kék, jéghideg szemeket, nem beszélve a fej tetején lévő furcsa, pamacsokra hasonlító, elég nagy kinövésekről. Ja, és pikkelyei megcsillantak a fényben. Amennyire láttam, fehérek voltak, mint a hó.

Abban a pillanatban sivító hang csapta meg a fülemet. Éles, fülsüketítő és túlontúl ismerős. Lefagytam, földbe gyökerezett a lábam. Futnom kellett volna, ahogy a lábam bírja, vissza nem nézve szakadatlan rohannom, amíg a levegőm el nem fogy, és össze nem rogyok, aztán tovább be a faluba, feladnom magam apámnak, felfedni a képességem és egy kötéllel a nyakam körül lógni egy fa ágán, minthogy úgy haljak meg, egy lilásan világító tűzgolyó által, egyedül, csak mert felébresztettem egy alvó Éjfúriát, de nem voltam rá képes. Nem tudtam megmozdulni. Pulzusom az eget verte, kapkodtam a levegőt, hisz az utolsókat szívhattam. Szívem zakatolt, ki akart törni és futni, bár nem tudom, hogy. Lehunytam szemeim, oda se mertem nézni. Teletöltöttem a tüdőm, hogy egy utolsó sikolyt elengedhessek halálom pillanata előtt. És akkor a hang abbamaradt és a lövés eldördült, vele párhuzamosan pedig az üreget rengető sikolyom is.

De valami nem stimmelt. Holtan nem hallom, hogy visszhangzik mindkettő. Óvatosan nyitottam ki szemeimet. Nem engem lőtt le, hanem csak a lábam elé célzott. Legnagyobb meglepetésemre, ott nem egy kiégett lyuk volt, hanem egy csíkban valami fehér, puhának tűnő anyag csillant fel. Talán… hó?! Fény is alig kellett hozzá, mert izzott, tökéletesen lehetett látni. És akkor mintha olvadni kezdett volna. Csak a víz helyén egy kristályos, jéghez hasonlító akármi keletkezett. Átlátszó volt, hidegnek tűnt, de mintha füst szállt volna fel belőle. Tudjátok, ami a jégből szokott. Majd meggyulladt. Ez lepett meg legjobban. Legjobb tudásom és józan paraszti eszem szerint a jég nem képes lángolni. De ez égett. Nem nagyon értettem, de megbabonázva figyeltem a kék lángot, ami izgágán táncolt nem messze tőlem. Éreztem az erős hőt, amit sugárzott. Végigfutott a hátamon a hideg. Lassan emeltem tekintetem a sárkányra. Már rálátásom nyílt az egész testére.

Feje lapított, oldalra szélesedő, kissé ovális. Nagy, mandulavágású, kék szemei közepén helyezkedtek el, és összehúzta őket, hogy ijesztőbbnek tűnjön. Elérte a célját. Kissé előbbre húzódott orrából alig észrevehető füst szivárgott ki, és eléggé felhúzta, ezzel mintegy ráncot képezve a szemei közé. Alig láthatóan vicsorgott csak, fogait hegyesnek láttam, de mégis kissé tompának, hisz le volt gömbölyítve a foga, ha fogalmazhatok így. A pamacsszerű valamik a feje tetején le voltak csapva, négy is, de egyszer-egyszer megmozdultak. Gondoltam, a két szélső a füle, a másik kettő belső meg valami kinövés. Nyaka rövidnek tűnt, de hosszú test kapcsolódott hozzá, ami egy nagyjából három méteres farokban végződött. Homorított, fejét egy kicsikét leszegezte, de így is a vállamnál volt a szemvonala! Hátán kettéágazó tüskéket fedeztem fel, ami a gerince mentén végigszalad az egész sárkányon, sőt pár kisebb még a fején is volt. Négy lábon állt, melyek közül azt hiszem az első kettőn öt, a hátsókon négy darab nagy, gyémántszerűen csillogó, éles karom helyezkedett el. Hatalmas szárnyait kitárta, hogy még nagyobbnak tűnjön, ezzel pedig csak azt érte el, hogy egyre jobban paráztam. Kicsit hátrébb, a farktő közelében valami kisebb szárnyhoz hasonlító kinövést vettem észre. Hosszú farka végén ismét egy leghátsó szárnyszerűséget véltem felfedezni. Elméleteim szerint, segít neki az irányításban. Nem véletlenül szokta Bélhangos azt mondani, hogy a szárnyát és a farkát kell levágni, mert ha nem tud repülni, akkor elszökni sem, így a földhöz ragasztott sárkány, halott sárkány. De neki semmije sem hiányzik. Akkor miért van itt?

Abban a pillanatban megpillantottam a problémát. Egy vékony drótkötél tekeredett a nekem, szemből nézve jobb mellső mancsára, a hajlata közelében. Eléggé kellemetlen érzés lehet, hisz látszólag elég mélyen beléágyazódott, nem mellesleg így nem tudja behajlítani sem, ami egy négylábú sárkány számára elengedhetetlen lehet a felszálláshoz. Bele sem merek gondolni, mióta lehet itt… Eléggé soványnak tűnt, már amennyire látszódott rajta. Nem tudom, hogy meddig bírja ki majd. Hiszen bármikor jöhetnek erre emberek, akik vadásznak és megölhetik! És mit ne mondjak, egy Éjfúriánál nincs nagyobb zsákmány…

Ideges morranása hozott vissza a lába tanulmányozásából. Visszanéztem a szemébe. Már nem húzta össze annyira, mint ezelőtt, de még mindig sütött belőle az irritáltság. Nyoma sem volt a barátságosságnak. Bár megértem. Én sem örülnék, ha valaki álmomból ébresztene fel, aki ráadásul az ellenségem.

- Öhm… sajnálom, nem akartalak zavarni! Ha akarod, elmehetek –mutattam ki, de akkor megdörrent az ég és még jobban zuhogni kezdett. Kissé kétségbeesetten és egy olyan „Ennél nagyobb bajban már úgysem lehetek!” típusú grimasszal (hasonlóval, amilyen Hablaty arcán szokott megjelenni, mikor nagy kalamajkába keveredik) néztem először ki a járatból, majd a sárkányra, aki mogorván pillantott vissza. – Vagyis… Majd ha elállt, akkor elmegyek, mert nem akarok megázni. De nem megyek a közeledbe! Itt maradok, tisztes távolságba tőled! És nem zavarjuk egymást, jó? Így mindenki ép bőrrel megússza. Főleg én…

Mogorván mért végig, majd beleegyezően fújtatott egyet, miközben megforgatta a szemeit és visszafeküdt. Ezt elfogadásnak vettem. Lassan közelítettem meg a táskáim, majd elővettem a fadarabokat, amiket az úton gyűjtöttem. Kerestem köveket a közelemben, mert egyrészt megígértem neki, hogy nem megyek közelebb, másrészt félek tőle. Rendben, csodálatos lény, elképesztően szép a maga módján, de valahogy mégis ijesztő. Egy-két nagyobbért kimerészkedtem az esőbe és mikor ismét csurom vizesen jöttem be, mert miért is ne akkor kezd még jobban esni, a fehér sárkány nem kicsit nézett rám furán. Nem tudtam kiolvasni a gondolatait, de a tekintetéből olyasmire következtettem, hogy: „Ez nem normális.”, vagy „Ostoba emberek!”. Idiótán mosolyogtam rá, hogy oldjam a feszültséget, de erre a másik irányba fordította a fejét.

Elkészítettem magamnak a tűzrakó helyet. A kövekből kiépítettem egy nem túl szabályos kört, majd előszedtem az ágakat a kosaramból. Szerencsémre sikerült olyanokat is összeszednem, amik bokrokról estek le és volt rajtuk levél. Azokat leszedtem és az aljához raktam egy keveset belőle. Majd rápakoltam a faágak felét és ezeket ismét megszórtam levéllel. Ennek be kell gyulladnia egy szikrától. Kutakodni kezdtem a táskámban a kovaköveim után, de sehol sem találtam őket. Mintha egy feneketlen szatyorba pakoltam volna, ami elnyeli a cuccaimat. Aztán olyat találtam, aminek nem örültem. Egy lyukat a sarokban, ahol kifértek a köveim. Elveszítettem őket út közben… Fantasztikus!

- Ennél jobb napom már úgysem lehet! –morogtam magamban. A kész tűzgyújtóra néztem. Ha nem tudok begyújtani, megfagyok éjjel. Sajnos a sárkány által teremtett tűzvonal már elaludt, így nem tudtam felhasználni, a hüllőt pedig féltem megkérni arra, hogy ennyivel segítsen rajtam. Beletúrtam a hajamba és gondolkozni kezdtem. Két normális kővel is tudnék szikrát pattintani, de nem garantált a sikerem. Nincs elég levelem ahhoz, hogy egy ág és az íjam segítségével csiholjak. Kész! Meg fogok fagyni!

Megint megcsapta a fülem a sivítás, majd a fehér pikkelyes sárkány rálőtt a kis farakásomra. Először persze meglepődtem, hogy miért lőtt havat rá, amikor meggyújtani akarom, de mikor jéggé vált és fellángolt, ismét elcsodálkoztam ezen képességén. A sárkányra néztem, majd a kékes-lilásan lángoló tűzre, és megráztam a fejem.

- Ezt sosem fogom megszokni –jegyeztem meg magamnak, de persze ezt ő is hallotta. Megforgatta a szemeit.

:Ostoba ember!:, hallottam meg egy felettébb kellemes lány hangját. Ebből a pár szóból sugárzott a megvetés, de valahol a háttérben irritáltságot és félelmet fedeztem fel. Mintha egy korombeli szólt volna hozzám. Volt benne egy gyermeki hangsúly, de az a határozottság elnyomta, ami engem is megrémített. De ennek ellenére csodálatosan csilingelő hangja volt, amilyen embernek nincsen. Tiszta, érthető és lágy lenne, ha nem utálna. De mivel nem vagyok a szíve csücske, csak a gyűlöletet, a dühöt és a rettegést hallottam ki belőle.

- Köszönöm! –néztem rá kedvesen, mire felkapta a fejét és meglepetten nézett rám. Valószínűleg nem várta ezt tőlem, egy embertől. Oldalra döntötte a fejét.

:Hogy mondtad?:, kérdezte. Már nem volt a hangjában annyi gyűlölet és félelem, egyre szebbnek hangzott és kíváncsibbnak.

- Köszönöm, hogy meggyújtottad a faágakat! –ismételtem meg.

:Nos… szívesen. Furcsa egy két lábon járó vagy!:, jegyezte meg.

 - Mondták már –nevettem fel.

:Te hallasz engem?:, kérdezte hitetlenkedve. Lassan bólintottam. Szemei elkerekedtek, de pupillái továbbra is szűkek voltak. :Mi vagy te? Mert még a szagod sem emberi!:

- Kívülálló vagyok –feleltem. – És azért nem vagyok még halott, mert most fedeztem fel a képességeim és elég jól titkolom… Titkoltam eddig, mielőtt kérdeznéd.

:Honnan tudtad, hogy…?:

- Gondolatolvasó vagyok –vágtam közben. – Amúgy eddig a tiédben nem tudtam. Vándor azt mondta, hogy csak azt hallom, amit mások is akarnak, hogy halljak.

:Ki az a Vándor?:, kérdezte kíváncsian és mintha a pupillája is kitágult volna egy kicsit.

- Egy Rettenetes Rém. Megengedte, hogy elnevezzem, és elég jól összebarátkoztam vele.

:Elneveztél egy sárkányt?:

- Megengedte. Beszélgettem vele. Azt is hagyta, hogy hozzáérjek.

:Magasságos Holdsárkány! Én biztos nem engedném, hogy a közelembe gyere!:, mondta elfordítva a fejét.

- Elhiszem –rántottam vállat. Pár perc néma csend telepedett ránk. Egyre inkább a lábába ágyazódott drótkötelet néztem. Mélyen belevágódott, azt muszáj lesz kiszedni. – Tudok segíteni… ha megengeded –mondtam neki, mire ismét rám pillantott. A mancsa felé biccentettem, mire fújtatott egyet.

:Mint mondtam, a közelembe sem engedlek, nemhogy hozzámérni!:, morogta.

- Figyelj, csak egy pillanat lenne az egész. Hidd el, neked is kellemesebb lesz utána. És, ha szeretnéd, lefertőtleníthetem.

:Nem kérek a segítségedből!:, morogta ellenségesen a pofája elé húzva a farkát. Ezt nem fogom annyiban hagyni!

- De ha a seb így marad, és nem távolítjuk el belőle a drótot, akkor belerozsdásodik, ami sokkal több fájdalommal jár. Nemhogy járni, felállni sem tudsz majd, és még ha ki is szeded valahogyan azt az izét, elfertőződik a nyílt seb és semmi sem fog majd rajtad segíteni! Ott fogsz ragadni egy barlangban, vagy egy réten és az emberek, vagy a többi sárkány zsákmánya leszel. Jobban jársz, ha hagyod, hogy segítsek rajtad! Csak kiszedem, lefertőtlenítem és bekötözöm, hogy ne menjen bele kosz! –magyaráztam, de látszólag feleslegesen.

:Mi nem vagyunk olyanok, mint ti! Rengeteg sárkányismerősöm van, akik hasonló sérülésekkel élnek, és nekik sem segített senki! Majd keresek egy szirtet, ahonnan leugrok, mint ők és hazarepülök. Csak a lábam rossz, a szárnyaimnak semmi baja! És csapatban élő faj vagyok, ők ellátnak, és nem hagynak magamra! És hidd el, elég magas rangú faj vagyok ahhoz, hogy sokan féljenek tőlem!:, morogta makacson.

- De így elfertőződik, és nem tudod többé használni a lábad. Ami szerintem nem túl jó, hisz egy négylábú sárkánynak az elrugaszkodás elengedhetetlen a felszálláshoz, nemde?

:Mint azt az előbb világosan kifejeztem, nem kérek a segítségedből!:, vágta rá.

- Az összes fajtársad ilyen önfejű, utálatos és makacs, vagy csak te?! Én csak segíteni szeretnék, hogy újra lábra tudj állni és visszamehess a szeretteidhez, de visszautasítasz! Tudod mit?! Legyen, ahogy azt a magas rangú, félelmetes kisasszony akarja! Amint eláll a vihar, elmegyek, és remélhetőleg nem találkozunk többet! De majd ha napok múlva rádöbbensz, hogy igazam volt és el kellett volna fogadnod a segítségem, meg fogod bánni, hogy nem hallgattál rám! –mondtam kissé hangosan, kiosztva a sárkányt. Kissé meglepetten méregetett, majd szemei hirtelen dühben kezdtek forogni.

:Még, hogy utálatos?! Néztél már magadra egyáltalán? Minden, amit ti két lábon járók műveltek, tönkretesz minket! Amíg ti nem voltatok, mindenhol béke volt, a harc ritkaságnak számított, mindent meg tudtunk oldani bármiféle feszültség vagy öldöklés nélkül! Aztán jöttél te, meg a fajtád és elrontottatok mindent! Megöltétek a Herceget, aki csak segíteni akart annak az emberfiókának, ezt pedig hogy háláltátok meg? Megöltétek! Minden a ti hibátok, csak miattatok van ez az egész! Ha csak a közeletekbe megyünk halál vár ránk, mindenhonnan hálókkal és nyilakkal támadtok, még akkor is, ha semmit sem tettünk! A portyák is csak azért vannak, mert elfoglaljátok a területünket, és nem hagytok más választást! Szóval ne merészeld azt mondani, hogy csak segíteni akarsz, mert ez nem igaz! Te is épp olyan hazug vagy, mint a többi! Különben nem tartanád annyira magadnál a fegyvereidet!:, ordította torka szakadtából, amibe a fél sziget beleremegett. Ha a közelünkben volt bármiféle élőlény, az már egy másik szigeten van. Eléggé meglepődtem a kirohanásán, de igazat adtam neki. Jogosan fél az emberektől, indokoltan nem bízik meg bennem se. Együtt érzően pillantottam rá, de a harag elhomályosította kék szemeit. Vicsorgott és morgott rám, teljesen érthetően. Óvatosan a kardomért nyúltam. Ezt persze ő is észrevette, mert hangosan rám szisszent. Nem törődve vele csatoltam le a tegezt az övemről, majd odébb hajítottam, messze tőlem. A tőreimmel is ezt tettem, majd a nyíltegezzel és az íjjal. A fehér hüllő meglepetten nézett rám, főleg, mikor felemeltem a kezeimet. :Te… meg mit művelsz?:

- Megbízom benned –mondtam. – Tudom, hogy ha akarnád, már halott lennék. De legbelül tudod, hogy szükséged van a segítségemre. Igazad van, az emberek kegyetlenek és zsarnokok, de… én nem tartozom közéjük. Én tisztelem a sárkányokat, nem ölnék meg egyet sem! Anyukám úgy nevelt, hogy ha te nem bántod őket, akkor ők sem fognak téged. Eddig bevált. Figyelj, tudom, hogy nem bízol bennem és megértem, rengeteg sérelem érhetett az emberek miatt, de én más vagyok. Hidd el! Amúgy is, egy hajóban evezünk, hisz Kívülálló vagyok, rám is vadásznak –nevettem el a végét, majd ismét komoly tekintettel néztem rá. – Hagyd, hogy segítsek rajtad! Bajod nem eshet, ezt bízvást állíthatom! És senkinek nem mondom el, hogy láttalak! Esküszöm!

Csak nézett rám. Hol a szememet fürkészte, hol végigmért, volt, amikor a fegyvereimre pillantott. Láttam a szemeiben, egyszerűen éreztem, hogy ez használt. Be kell válnia! Megismételte ezt a nézéssort, majd felsóhajtott. Már ebből tudtam, hogy nyert ügyem van.

:Rendben. De ha bármivel is próbálkozol…:, kezdett volna fenyegetni, de közbevágtam.

- Lerobbantod a fejem. Világos! –mosolyogtam rá.

A táskámhoz sétáltam, majd elővettem a tálat, és a barlang bejáratához sétálva kerestem neki egy olyan helyet, ahol gyorsan meg tudom tölteni. A jobb oldali fal mellett találtam is egy kis részt, ahol pont a felettünk lévő szikláról folyik le az esővíz. Odatettem, majd visszafordultam a sárkányhoz. Mikor elindultam felé, először reflexszerűen felmordult, majd azonnal le is nyugodott. Biccentett, hogy menjek csak. Nagyon bíztam benne, hogy nem fog bántani és hagyja, hogy segítsek. A kis tarisznyámból előkutattam a krémeket, a gyógynövényeket és a vászoncsíkot, majd letettem őket mellé. Ő érdeklődve szaglászta meg. Mikor a fokhagymához ért, elfintorodott.

:Minek van nálad fokhagyma?:, kérdezte, majd beleszippantott az aloés krémembe. Máris megváltozott az arckifejezése. :És mi ez a furcsán jó illatú krém?:

- A sámánunk szokta használni a fokhagymát baktériumölőként. Általában használ, bár rémes lesz tőle a leheleted –magyaráztam. – Ez pedig aloékrém. Sebekre szokták használni és én is imádom az illatát. És mielőtt kérdeznéd, hoztam magammal kakukkfüvet fertőtlenítőnek és izlandi zuzmót vérzéscsillapításra, na meg homoktövis krémet égési sérülésekre.

:Nem te vagy véletlenül a falud sámánja?:, nézett rám furán. Elmosolyodtam. Nem tudom, mióta vagyok vele, de eddig ez volt az egyetlen poén, amit elsütött. Szóval, haladunk.

- Nem. Csak sok velem a baj, és ezért hordok magamnál mindenfélét –mondtam, majd a kint hagyott tálra pillantottam. Mondhatni csurig volt, sőt ömlött ki belőle a víz. Odaszaladtam és óvatosan felemelve visszamentem a sárkány mellé. - Nos, akkor én neki is kezdek a kezelésednek. Lehet, hogy fájni fog.

:Biztos, hogy fájni fog!:, javított ki.

- Igen –motyogtam.

Odatartotta nekem a mancsát. Így közelebbről sokkal rosszabbul festett. Felkeltem, és a táskámból előkerestem az egyik pólómat, amit nem sajnáltam. Kettétéptem és a kezeimre tekertem. Tényleg eléggé mélyre ágyazódott be a drót. Úgy őszinte leszek, nekem fájt az, hogy hozzá kellett érnem és kiszednem a vasat a lábából, ami azóta sem tudom, hogy tekeredett rá és vájt magának „lyukat” a húsba. Annyira messze dobtam magamtól, amennyire csak tudtam. Azt hittem, hogy a hüllő a fejemet is lesikítja, de ehelyett csak nyüszített. A seb rendkívül csúnya volt. Annyira nem vérzett, mint vártam, de attól függetlenül a rondaság határait feszegette. Mielőtt bármit is tehettem volna a fertőtlenítés és a bekötözés érdekében, a fehér sárkány elkapta a mancsát és nyalogatni kezdte a sebet. Jó.

Letekertem a kezeimről a véres rongyokat, és megpróbáltam legalább az egyiken egy tiszta felületet keresni. Szerencsémre, találtam. Letéptem azt a kis részt, majd belemártottam az esővízbe, aztán a sárkány felé nyújtottam a kezem. Először kérdőn pillantott vissza, majd lassan odanyújtotta sebes lábát. Óvatosan kezdtem tisztítani, és reménykedtem, hogy nem fáj neki. Néha-néha megrándult a szája széle, de más jelét nem mutatta a fájdalomnak. Strapabíró kislány, az egyszer biztos. Mikor befejeztem a vízzel való tisztítást –amúgy a rongynak nem maradt tiszta felülete–, magamhoz vettem az aloékrémet és egy kiadós adagot kentem rá. Lehet, hogy kicsit csípett, mert felszisszent a maga módján. Nyugtatóan simítottam meg a nyakát, de rám mordult és felém kapott. Arra az egy pillanatra éreztem, hogy hófehér pikkelyes bőre mennyire forró, annak ellenére, hogy szerintem ez egy északabban honos sárkányfajta.

Végül rátettem a másik fél pólóm tiszta felét, átáztatva kakukkfüves vízzel, amire rátekertem a vászoncsíkot. Betűrtem a végét valahova felülre és büszkén néztem a sárkányra.

- Kész! –mondtam mosolyogva, majd összepakoltam a cuccom és arrébb mentem, vissza a még égő tűz mellé. Dobtam rá pár ágat, hogy fellobbanjon, ami meg is történt. Rápillantottam a lényre. Érdeklődve nézegette a kötést, szagolgatta, próbált rájönni, mit csináltam vele. – Az csak egy kötés. Le lehet szedni.

:Meddig kell rajtam lennie?:, érdeklődött.

- Nem tudom. Nagy valószínűséggel itt éjszakázok, ha nem bánod. Holnap reggel megnézem és újrakötöm. Ha szerencséd van, pár napon belül már normálisan tudod használni. De most pihentesd, hagyd, hogy hasson a kakukkfű és az aloé. Bízz bennem, történt velem is hasonló.

:Mikor?:

- Pár éve. Csak nekem nem ágyazódott a lábamba, hanem sértette, de azt is elég mélyen. Azóta itt a heg –húztam fel bal lábamon a nadrágot. Lábszáramon a bokámtól felfelé, egészen a térdemig, egy nagy, világos heg húzódott végig. A fehér Éjfúria oldalra döntött fejjel figyelte, majd a sajátjára pillantott.

:Hogy történt?:

- Figyelmetlen voltam. Nem néztem a lábam elé és egyenesen beleszaladtam –mondtam tömören, mire bólintott, mintha értené, amit ezzel mondani akarok. – És a tiéd? Hogy történt?

:Figyelmetlen voltam. Nem néztem a lábam elé és egyenesen beleszaladtam.:, ismételte utánam. Felnevettem. Kétség sem fér hozzá, tud viccelődni, ha nagyon akar. Viszont túl őszintének hangzott ahhoz, hogy ne higgyem el neki.

Az oldaltáskámért nyúltam, majd elővettem a halat, amit eltettem. Fél szemmel a sárkányra pillantottam, akinek szinte csorgott a nyál a szájából. Hallani véltem gyomra korgását. Elmosolyodtam, majd odadobtam neki. A tengeri sügér –amit két kilósnak és harminc centinek tippeltem, szóval még véletlenül sem a kisebb fajta– pont elé érkezett. Kíváncsian nézte először a halat, majd engem, és mikor bíztatóan bólintottam, egyben felfalta az egészet. Halkan felnevettem és már vettem volna elő a csirkémet, de egy öklendezésre hasonlító hang megállított. Alig néztem a sárkányra, megpillantottam előtte a sügér felét, nyálban úszva. Nem mondom, hogy nem fogott el a hányinger, de tűrtőztem magam.

:Tessék, ez a tiéd!:, mondta barátságosan és az orrával felém tolta a halat.

- Köszönöm, de… van nálam még étel, az egész a tiéd! Azért adtam, hogy megedd!

:Ragaszkodom hozzá, hogy ez a tiéd legyen!:, erősködött.

- Figyelj, tényleg van még nálam csirke! Nem udvariatlan akarok lenni, csak… mi vikingek nem ehetjük meg a nyers halat. Nem tesz jót a gyomrunknak.

:Akkor mégis hogy eszitek?:

- Sütve, pirítva, főzve. Mindenhogy, csak nyersen nem –mondtam, miközben elővettem a sült csikrecombot, és enni kezdtem. Addig ő ismét bekapta a fél halat. Kíváncsian néztem, ahogy ép mancsát nyalogatja, majd végighúzza a fején, mint egy mosakodó macska. – Amúgy te milyen fajta vagy? Mert először a lövedékhangod alapján Éjfúriának tippeltelek –mondtam félig teli szájjal. Erre mintha felhorkantott volna.

:Úgy nézek ki, mint egy ostoba, magának való, tapintatlan, fekete, szárnyas gőte?:, kérdezte megjátszott sértődöttséggel. Lenyeltem a húsdarabot.

- Nem tudom. Még sosem láttam egyet sem.

:És mi van azzal, amelyik a faludat támadja?:, kíváncsiskodott. :Mert tudom, hogy van egy. Messzeföldre is eljutnak az ilyen hírek!:

- Azt még senki sem látta. Csak jön, rombol és megy is. De sosem lop ételt, soha nem mutatja magát és még sosem hibázott. Legtöbbünk eléggé fél tőle.

:És össze is kevernek minket.:, mondta. :Én egy Hófúria vagyok. Sokban hasonlítunk ugyan az Éjfúriákra, csak az én fajtám barátságosabb, de távolságtartóbb. Mi nem sokszor támadunk meg senkit, főleg, hogy északon annyira hideg van, hogy nem nagyon élnek meg más élőlények. Persze van egy-egy sziget tele emberekkel, de azok is két nap repülésre tőlünk. Így igazából békében és magányosan élünk ott, a többi hideget kedvelő vagy tűrő sárkánnyal és élőlénnyel.:, mesélte.

- És mit esztek? –kíváncsiskodtam tovább, és már azon a gondolaton elmélkedtem, hogy megtörtem a jeget és végre hajlandó lesz megnyílni előttem, de akkor…

:Nem gondolod, hogy csak így beszámolok neked mindenről, ugye?:, vetette oda, majd szem forgatva a pofája elé húzta az farkát… megint. Szeszélyes, makacs és utálatos. Ennél jobb sárkányt ki sem foghattam volna!

Nem nagyon foglalkoztam vele, inkább a kéken lobogó tüzet nézve elmélkedni kezdtem azon, amit megtudtam róla és másról.

Ez a sárkány egy Hófúria. Elmondása alapján, az Éjfúriák is így néznek ki, csak feketék. A tüze valami hóféleség, ami amint megolvad jéggé fagy és belobban, méghozzá kék színnel. Szereti a halat és megossza azt a rászorulókkal, ha szükséges. Eleinte rendkívül bizalmatlan és ellenséges, de nem annyira, mint az Éjfúriák. Végtelenül értelmes lény, eléggé beszédes, de nem nyílik meg. Szeszélyes és hallatlanul makacs, szereti, ha neki van igaza, de elfogadja, ha nem. Egyáltalán nem bízik az emberekben, valószínűleg, ha nem lett volna semmi baja, már halott lennék. Ostobának tart, de elfogadja a segítségemet.

Beszélt valami Messzeföldről. Nagyon úgy hangzott, mintha egy szigetről beszélne és nem egy messzi vidékről. Lehet, hogy ez a hely neve, ahol élnek. Biztosan vannak még Hófúriák, különben nem mondta volna azt, hogy sok olyan fajtársa van, aki ilyen sérülést szerzett. Lehet, hogy mégiscsak összetűzésbe kerülnek vikingekkel? Hisz említette, hogy két napnyi repülésre van egy-két sziget. Arra milyen sárkányok élhetnek még? És milyen állatokat esznek? Az összes példány ott van, vagy van egy másik fészek is? És ha ennyire északon van, ahol meg lehetne fagyni, mégis hogy maradnak életben?

Ezer, meg ezer kérdés futott át az agyamon, mindegyik a Hófúriákról. Érdekelt ennek a lénynek az élete, a szokásai, minden, ami hozzá tartozik.

És furcsának éreztem, hogy csak… sárkánynak hívom. Megfordult a fejemben, hogy elnevezem, de úgysem engedné meg. Ez a faj makacsabb, mint a Rettenetes Rémek. De ha mégis hagyná… milyen nevet adnék neki? Hógolyó? Nem, ez rendkívül ostobán hangzik. Hóvihar? Még ez sem illik rá annyira. Hóvirág? Ez meg teljesen elüt a személyiségétől. És miért pont olyanokkal próbálkozok, amikben benne van, hogy hó? Olyan egyszerű vagyok néha, hogy fáj. Akkor legyen…?

:Fáradtnak tűnsz.:, jegyezte meg hirtelen, kizökkentve a gondolataimból.

- Csak egy kicsit… –feleltem ásítva. Észre sem vettem, hogy mennyire lefárasztott az apámmal és a nővéremmel való veszekedés, na meg a Damian előli menekülés és maga az Arénázás. Így az sem érdekelt, hogy délután akárhány óra lehet, mert elfáradtam… Erre mintha elmosolyodott volna. De csak halványan, fogkivillantás nélkül.

:Pihend ki magad! Nem foglak bántani. Segítettél rajtam. Te más vagy, mint a többi ember.:

- Persze, hisz Kívülálló vagyok –jegyeztem meg rásandítva. Hisz nemrég még azt mondta, egy kicsit sem különbözök a „fajtámtól”. Megforgatta szemeit.

:Nem úgy értem! Hanem általánosságba. Más már megölt volna. Mivel nem bántottál, én sem foglak! Aludj egyet nyugodtan.:, mondta immár sokkal barátságosabb hangon, de még volt benne egy kis ellenszenv. Szerintem mindig lesz.

Mivel a csirkével végeztem és már ittam rá pár korty vizet is, a csontot a nemes egyszerűséggel kihajítottam az esőbe, hogy mások is jóllakjanak.

Előkutattam magamnak a takarómat és ledőltem a tűz mellé. Tudtam, hogy lassacskán el fog aludni és némileg fázni is fogok, de túl fáradt voltam fát keresni a szakadó esőben, a sárkányt pedig nem akartam ezzel megzavarni. Csak reménykedni tudtam, hogy elmúlik a vihar, mire felkelek. Legalább halászni is tudok, meg talán szárazabb ágakat is találok. Nem mellesleg a táborhelyemet is meg tudom keresni, ami inkább rejtekhely, mint egy saját kis tábor.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben aludtam el…