12. Felszállásra készülj!

Sziasztok! :)

Nos, megérkeztem a folytatással! :)

Tudom, hogy nem szeretitek ezt hallani, de jövő héten kezdődik a suli... Higgyétek el, én sem örülök neki (vagyis, de, én örülök neki...), leginkább egy kétszer hat hónapos szünetnek örülnék (vagy tanítás és tanárok nélküli iskolának (bár az én tanáraim nem rosszak... de a házit, a dogákat, a feleltetéseket és minden tankönyvvel kapcsolatos dolgot igazán hanyagolhatnának! (kivéve a kémiát meg a matekot... azt szeretem *-* (meg a fogalmazásírásokat irodalmon és nyelvtanon :D)))), de az egyetlen ami nyugtat, hogy az őszi és a téli szünet hosszabb lesz az eddigieknél! :D

Ezzel arra szeretnék kilyukadni, hogy ez az év nagyon fontos nekem, utolsó évem általánosban, utoljára látom a megszokott barátokat és tanárokat, utoljára járom meg azt az utat, ami a suliig vezet, és nem mellesleg ott van a továbbtanulás is, és ahhhh...

Na, arra szeretnék kilyukadni (most már tényleg), hogy nem valószínű, hogy tartani tudom a heti egy részt. Persze igyekezni fogok, de tanulnom is kell és anyu világosan kijelentette: "A blogolásod nem mehet a tanulás rovására! Ha egyszer rajtakaplak, hogy tanulás helyett a gépedet nyomkodod, mindent elveszek!" és én ezt nem akarom. Szóval, ha tudok, hetente érkezek a folytatással, ha nem, akkor csúszok vele, de ne higgyétek, hogy megszabadultok tőlem! Visszatérek... mindig visszatérek! :D ;)

Nos, csak ennyit szerettem volna.

Jó olvasást, Sárkányfanok! :) ;)

Mikor felébredtem, azt hittem, hogy a Hófúria már sehol sem lesz. Hogy már rég megszabadult a kötéstől, a géztől és minden őt zavaró dologtól, és egyszerűen kirepült a barlangból. Leugrott a szirtről, szárnyat bontott és már messze jár innen. Sőt, hogy már a létezésemet is elfelejtette. De nem…

Ugyanis, amikor kinyitottam a szemem… sőt még ki se nyitottam a szemem, már éreztem, hogy engem figyelt. Erre keltem fel. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de engem irritál, ha nézik, ahogy alszom. Olyan szinten képes kiverni az álmot a szememből, hogy hihetetlen. Szemeim felpattantak, hirtelen és váratlanul, mire az engem figyelő hófehér sárkány megugrott kicsit, vagyis megijesztettem. Mikor megláttam, hogy alig jött be fény a szirt felől, morogva hunytam vissza a szemem. Bár, igaz, nyugaton fekszik, de akkor is! Nagyon korán van még! De persze a Hófúria nem hagyta annyiban.

:Hajnal! Hé, Hajnalpír, ne aludj vissza! Hallod?:, bökdösött meg az orrával. Meleg és hideg levegőt fújt az arcomba, de mikor látta, hogy ez sem válik be, kritikus döntést hozott: rám lőtt egy hóbombát!

Abban a pillanatban kiugrottam a takaró alól és elkezdtem levakarni magamról a havat, mielőtt begyulladna. Talán még sikítoztam is, nem tudom. De ő csak nevetett. Nem értettem, mi olyan nevetséges azon, hogy fel akar gyújtani, de az álmot kikergette a szememből, az biztos. Mogorván néztem rá.

- Mi olyan vicces?! –morogtam oda.

:Ez csak hó volt, te szerencsétlen! Nem gyulladt volna meg!:, nevetett még mindig. Értetlen tekintetemre felsóhajtott. :Tudom szabályozni a gázkibocsátást. Adhatok hozzá sokat és keveset, vagy semennyit. Érted?:

- Igen! –mondtam, leverve magamról a maradékot. – De ennyire korán nem kellett volna felkeltened! Nem vagyok sárkány, hogy a Nappal keljek! Lusta vagyok.

:Azt vettem észre! De sietnünk kell! Egyél valamit, aztán menjünk! Repülni akarok!:, siettetett, miközben mögém lépve tolni kezdett egy nagy kupac hal felé. Hogy honnan szerezte, számomra rejtély. De ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy egyet kivéve az összes visszaöklendezett. Ettől olyan szintű hányinger jött rám, hogy éreztem a vacsorát a torkomba. A szám elé is kaptam a kezem, aztán jobbnak láttam az orromat befogni, mert az az irdatlan bűz valami elviselhetetlen volt. Mint anya főztje. :Ne parázz, ez az enyém! Az, ami egészben van, a tiéd!:

- Ennek örülök –mondtam orrhangon. Ellépett mögülem, megismételte a tegnapi halsütős mutatványát, és odadobta nekem. Leültem, tisztes távolságra tőle és falatozni kezdtem, miközben próbáltam a számon venni a levegőt, hogy a szagot ne érezzem. Tökéletesen átsült, és isteni finom volt. Lassan ettem, kiélveztem minden falatot, hisz tudtam, hogy ez az utolsó, amit eszek. Mármint, olyat, amit ő csinált. Kissé undorodva néztem, ahogy a fél halfejeket, meg testeket kap a szájába és nyel le. – Honnan szerezted?

:Tegnap sokat ettem, fele visszajött. Tudod, mi sárkányok vissza tudjuk öklendezni és van gusztusunk újra megenni.:, magyarázta.

- Aha –adtam a tök értelmes választ.

:Nem sietnél kicsit? Repülni akarok!:, türelmetlenkedett körülöttem sétálgatva.

- Akkor menj! Nem tartalak fel. Itt a szirt, csak fel kell ugranod és már itt sem vagy –mondtam. Erre ő lecsapta a füleit és kissé szomorúan nézett rám.

:De… búcsú nélkül nem akartam elmenni. Azt akarom, hogy ott legyél. És látni akartál repülni, nem?:

Erre furcsa bűntudat fogott el. Az előbb teljesen úgy beszéltem vele, mint aki minél előbb meg akar szabadulni tőle. Pedig ez nem igaz. Azt akarom, hogy maradjon. Hogy itt legyen velem, hogy ne legyek egyedül és, hogy meséljen még nekem a sárkányokról. Olyan jó hallgatni, ahogy beleéli magát és megfeledkezik mindenről, csak mondja és mondja szakadatlan, amíg közbe nem vágok egy kérdéssel. Megszerettem ezt a sárkányt, annak ellenére, hogy milyen ellenségesen viselkedett velem az elején. Mostanra viszont úgy érzem, új bizalmasra tettem szert. Annyira hasonlít rám, annyira meg tudom őt érteni, és ő is engem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Eddig, ha valakinek anyáról beszéltem mindig sírni akartam és senki, sehogy sem tudott mosolyt csalni az arcomra, de neki tegnap mégis sikerült. De nem hazudhattam neki tegnap a lábával kapcsolatban, csak azért, mert itt akarom fogni. Az ő érdekeit tartottam szem előtt. Repülnie kell. Hisz egy sárkánynak a föld a börtön, s az ég a szabadság. Ettől pedig nincs jogom megfosztani.

:Bocsánatkérés elfogadva.:, hallottam meg hirtelen a hangját. Rákaptam a tekintetem, értetlenül néztem őt, nem tudtam, hogy érti ezt. Halványan elmosolyodott. :A sárkányok megérzik egymás, és mások érzelmeit. Neked bűntudatod van, valószínűleg azért, amit mondtál. Nem haragszom, csak… kicsit rosszul esett.:, magyarázta.

- Sajnálom! Tényleg! Nem akartam, hogy úgy hangozzon, mintha meg akarnék szabadulni tőled. Örülök a társaságodnak! –mondtam, majd nagyot sóhajtva félreraktam a hal maradékát. – De most induljunk! A kék ég csak rád vár!

Izgatottan kezdett el ugrálni mellettem, és úgy is követett egészen az ajtóig. Nem akartam, hogy egy kicsi szirtről induljon útnak. Fentről jobban látom én is. Csendben telt az út, csak a Hófúria ugrándozása hallatszott, sőt, visszhangzott az alagútban. Én csak nevetni tudtam, annak ellenére, hogy pár perc múlva egy jó barátot veszítek el (mert annak tartom őt, még ha ő engem nem is). Méterek választottak el minket a kijárattól. Egyre jobban elfogott a magány érzete, bár még nem voltam egyedül. Még nem… De ez a kis izé mintha érezte volna, hogy ez jön, kopogtatni kezdett bennem, ezzel egyre jobban összeszorítva a szívem. Nem akartam, hogy elmenjen. Marasztalni akartam. Túl jó barátnőm lett ahhoz, hogy elengedjem. Ő megért. Valami furcsa kapocs fűz hozzá, érzem. De lehet, hogy ő nem…

Elértük a lyukat, amin tegnap beestem. Említettem már, hogy a lábamnak kutya baja? Mintha misem történt volna ezelőtt délután. Furcsálltam, mert ennyire gyorsan még életemben nem gyógyultam meg. Mindig kellett két-három nap a lábra állásig. Most meg…

Nos, igen, odaértünk. Aztán szembesültünk a problémával: hat méter mélyen vagyunk a föld alatt és kettőnk közül csak én tudok kötelet mászni. Itt kezdődtek a bajok. Már éppen fordultam volna Hófúria barátnőmhöz, de mielőtt bármit is mondhattam volna, ő elrugaszkodott, és majdnem a tetejéig felugrott. Azon a maradék fél méteren felkaparta magát. Nos, ez talán azért nem esett nehezére, mert hosszabb volt, mint maga a lyuk magassága. De komolyan. Hogy ez eddig nekem nem tűnt fel…

Szerény személyemnek több időbe telt felmászni az ott lévő kötélen, durva egy percembe került, de sebaj, megoldottam. Felérve lihegtem pár sort, rég másztam kötelet. A sárkány persze akkor is csak ugrált mellettem. Nem értem hová szorult belé ennyi energia. Biztos a halak mellé…

:Gyere már! Szedd a lábad!:, siettetett, miközben a szirt irányába ugrált. Utána kocogtam, mást nem nagyon tehettem, mert ha sétálok, soha az életbe nem értem volna utol. Így is nehezen sikerült. Pár másodperc múlva az ugrándozás abbamaradt. Kezdtem aggódni, hogy itt hagyott és még csak elbúcsúzni se tudtam tőle. Hogy már felszállt és eltűnt az égen. Hogy már nem fogom látni. De megnyugvás töltött el, mikor megláttam a hófehér felhőt a szirt szélén ülni. Vágyakozva nézte a pár felhővel takart kék eget, és a végeláthatatlan horizontot, ahol az ég és a tenger összeér. Menni akart. Repülni. Újra érezni a szabadságot. Bele sem gondolva abba, amit teszek, odaléptem mellé és megsimítottam a nyaka oldalát. Pikkelyei kellemes melegek voltak, és még mindig rajtuk volt az a furcsa anyag, amitől nem éreztem a szárazságot. Erre furcsa hangot adott ki. Mintha dorombolt volna. Soha nem gondoltam, hogy egy sárkány képes ilyesmire is. Bár, elég keveset tudok róluk. A hüllő rám nézett. Jéghideg kék szemei úgy csillogtak, mint a napfény érte tiszta tenger. Mintha halvány mosolyra húzta volna száját. :Nos… azt hiszem, itt az idő. Hát… akkor… viszlát, Hajnalpír!:

- Ezt úgy mondtad, mintha visszajönnél –mondtam immár a fejét simogatva. Nem tudom, honnan merítettem bátorságot hozzá. De volt egy megérzésem, hogy nem fog bántani.

:Meg foglak látogatni, hidd el! Egy ilyen barátot nem felejt el senki!:

Elhúzta a fejét a kezemtől. Azt hittem, hogy felugrik és eltűnik, de helyette furcsa dolgot tett. Egyenesen felém fordult, odalépett közvetlen elém és a vállamra rakta nagy fejét, úgy húzott közel magához. Mintha megölelt volna. Egy pillanatig haboztam, aztán viszonoztam a gesztust. Átkaroltam vastag nyakát. Nagyon jól esett ez az ölelés, mit ne mondjak, régóta nem kaptam senkitől. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem akartam sírni. Azt sem szerettem volna, ha elmenne, de muszáj neki. Vissza kell mennie a családjához, akik már biztosan aggódnak érte. Főleg, hogy az Alfák fiókája. Lassan elhúzódtam tőle és kitöröltem a szememből a könnycseppet. Levettem a lábáról a kötést, a vászondarabot, mindent.

A Hófúria megnyalta az arcom, ezzel beterítve ragadós, undorító váladékkal.

:Köszönök mindent, Hajnal! Ha erre járok, mindenképp megkereslek!:, ígérte.

- Remélem is! –mosolyogtam rá.

Ezzel az égre pillantott, berogyasztott és egy erőteljes ugrással nekivetette magát az égboltnak. És csak néztem utána. Ha eddig azt hittem, hogy a tudat, hogy másnap repülhet a legboldogabb pillanata, akkor tévedtem. Mert ez volt az. Soha nem láttam még egy sárkányt ennyire boldognak. Csak úgy dobta a szaltókat a levegőben, pörgött-forgott, néha felsikoltott, ezzel tudatva mindenkivel, hogy itt járt és boldog… hogy szabad. Le a tengerig eszméletlen gyorsasággal, ahol a víz felcsapott, majd vissza az égbe és…

Elveszett a felhők között. De mintha még hallottam volna a búcsúzó üvöltését. Többé nem ereszkedett alá, hogy új mutatványt mutasson. Otthagyott. Végleg. Egyedül…

Egy könnycsepp folyt végig az arcomon.

- Viszlát… Alzira –szóltam utána halkan, de már úgysem hallhatta. Nekem is az utolsó pillanatban kell nevet találnom neki. Igen, a végén, az utolsó pillanatban, amikor már a levegőt szelte, valahonnan legbelül, nagyon mélyről egyetlen név ismétlődött a fejemben újra és újra: Alzira. Nem tudtam, mit jelent, milyen nyelven van, vagy, hogy miért pont ez, de úgy éreztem, hogy pontosan illik rá. Csak néztem azt a pontot a felhőn, ahol a Hófúria eltűnt. Messze járt már, ebben biztos voltam. És abban is, hogy nem fog ide visszajönni. Miért tenné? A családja otthon várja, biztosan vannak barátai, és már el is felejtette, hogy velem töltötte ezt a pár napot.

Nagyot sóhajtva, letörölve a könnyeim fordultam meg, hogy visszamenjek a kis rejtekhelyemre, és elmerengjek az eddig történteken, esetleg lejegyzeteljem mindazt, amit a fajtájáról mesélt. De megakadályozott valami. Egy Fertelmes Cipzárhát.

Ott állt nem messze, talán tíz méterre tőlem, szűk pupillával és négy villogó sárga szemmel figyelve engem. Maga a sárkány lila színű volt. Még nem láttam ilyet, de ez az volt. És kicsit sem tűnt barátságosnak. Arra lyukadtam ki, hogy a Cipzárhátak nem komálnak engem. Egyik sem. Se az Arénába zárt, se ez, se a többi vadon, vagy fogságban élő. Egyszerűen pikkelnek rám valamiért, és nem tudom mi az. A nekem jelenleg bal oldali fej gázt kezdett fújni felém, míg a jobb szikrát pattogtatott.

- Jobb napom nem is lehetne! –mondtam a fejemet rázva. A vicc, hogy még csak menekülni sem tudtam sehova, csak a tengerbe, de az mélyen van, plusz sziklás alattam a víz. Mit ne mondjak, kezdtem egyre jobban utálni ezt a napot. – Nem beszélhetnénk meg? –kérdeztem a sárkánytól reménykedve. De nem válaszolt. Ezek tényleg pikkelnek rám! A sárkány tett felém egy lépést, én pedig kénytelen voltam hátrálni, ameddig tudtam. Konkrét három lépés volt! Lenéztem az alattam lévő vízre, majd vissza a hangosan sziszegő, ideges sárkányra. – Végem van!

Abban a pillanatban valami fehér csapódott be előttem, majd fellángolt. A Cipzárhát nem értett semmit, de hátrált egy kicsit. Én azonnal ráismertem a Hófúriák furcsa hótüzére. De nem értettem, honnan jött. Fel sem kellett néznem, a következő másodpercben Alzira termett előttem, védelmezően takarva és ellenségesen morogva a kétfejű sárkányra. Az, miután felfogta, hogy nem juthat a közelembe, inkább kereket oldott. A fehér hüllő barátságosan dorombolva fordult felém és dörgölőzött az oldalamnak, én pedig hálásan simogattam meg a fejét.

- K… Köszönöm, de… mit keresel itt? Azt hittem elmentél haza! –értetlenkedtem.

:Nem mentem sehova. És nem is fogok… nem akarok.:

- Ezt nem értem. Elmehettél volna, semmi sem köt hozzám! –mondtam neki. Erre elhúzódott tőlem és a szemembe nézett.

:Elmentem volna, de nem tudtam! Valami igenis hozzád köt! A barátom lettél, és azt akarom, hogy velem együtt élvezd a szabadságot!:, mondta komolyan, majd hozzátette. :És eszemben sincs hazamenni!:

- Ezzel arra célzol, hogy repüljek veled?

:Igen!:

- Már megbocsáss, de attól, hogy Kívülálló vagyok, nem tudok repülni!

:Nem úgy! A hátamon, te buta!:, forgatta meg a szemeit.

- Hogy… én üljek… fel a… hátadra? Ez nem ellenkezik a Vadsárkány-etikettel? –poénkodtam.

:Részben igen, de nem ez a lényeg!: Pedig tényleg csak vicceltem ezzel az etikett-dologgal. Nem gondoltam, hogy van ilyen. :Anya azt mesélte, hogy ha érzel valamit egy ember iránt, és az nem düh, félelem vagy gyűlölet, hanem bizalom, akkor a legenda szerint ő a lovasod is lehet! Te is hallottál Fúria Xypiáról, nem? Ő is sárkánylovas volt! Akkor te miért ne lehetnél az? Miért ne lehetnél az én lovasom?!:, hadarta el.

- Talán mert nem vagyok Istennő! –vágtam rá egyből végigmutatva magamon.

:De szeretnél repülni, nem?:

- Persze, ki ne szeretne? Minden vágyam, hogy egyszer…

:Bízol bennem?:, kérdezte.

- Igen! –mondtam.

:Akkor mi tart vissza?:

Erre nem tudtam mit mondani. Hirtelen jött ez az egész. Még mindig nem fogtam fel, hogy visszajött és megvédett a Cipzárháttól, se azt, amit mondott. Komolyan gondolta, éreztem, de nem akartam elhinni. Itt fog maradni velem, nem megy el és még azt is megengedi, hogy megüljem. Ez egyszerre elég sok…

- Igazából semmi… –feleltem halkan.

:Akkor? Gyere már, jó buli lesz! Megmutatom, milyen csodás érzés repülni! Én bízom benned! Te is tedd!:, mondta, majd lehajtotta a fejét, hogy a nyakára tudjak ülni. Egy kicsit haboztam, nem voltam biztos abban, hogy ez egy jó ötlet. De ha nem teszem meg, akkor később bánni fogom. Alzira csak nem hagyja, hogy leessek róla, nem igaz?

Mély levegőt véve léptem közelebb és kapaszkodtam fel a sárkányra. Egy kicsit fura volt, sőt nagyon. Elég kényelmetlen, hogy mit ne mondjak. A pikkelyek melegsége átvert a nadrágomon. Az első, amit keresni kezdtem, egy kapaszkodó, de nem találtam semmit. Hátrapillantottam. Sokkal hosszabb volt, mint eddig képzeltem. Emellett az is feltűnt, hogy kitárja a szárnyait, készülve a felszállásra.

:Kapaszkodj!:, mondta.

- Mégis mibe? –pánikoltam. Végső megoldásképp hozzászorítottam a lábaim a nyakához, és úgy kapaszkodtam bele, ahogy tudtam. Alzira hirtelen berogyasztott és egy erőteljes ugrással a magasba emelkedett… volna, de helyette zuhanásba kezdett. Úgy sikítottam, mint még soha. A szél belekapott a hajamba, csodáltam, hogy nem vitte le a fejemről. Akármilyen erősen szorítottam a térdemmel a nyakát, éreztem, hogy csúszok hátra. Akkor tűnt fel, hogy a szárnyai magához vannak szorítva, hogy gyorsabbak legyünk. És csak suhantunk egyenesen a sziklás tenger felé. Kitört belőlem a pánik. – Odin segíííts! –üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért.

Alzira abban a pillanatban kitárta hatalmas, fehér szárnyait és elsuhant a víz felett egy méterrel. A víz felcsapott mellettünk, egyenesen az arcomba, de a szél közben szárította és ez… csodás volt! Nem tudom más szóval leírni. Csodálatos! Finoman csapott egyet-egyet, hogy le ne zuhanjunk, bár annak kicsi volt az esélye, hisz a légáramlatok fenntartották. Óvatosan ráhajoltam a nyakára, hátha elérem a vizet, de nem jött össze. Magasan voltunk ahhoz. Valószínűleg megérezte mit szeretnék, mert bedőlt oldalra egy kicsit és lejjebb ereszkedett. Ujjam végével éppen súroltam a vízfelszínt, húzva egy csíkot magam után. Elég hideg volt, ami itt északon egész megszokott.

A Hófúria hirtelen emelkedni kezdett. Egész gyorsan, nagyokat csapott, hogy minél magasabbra kerüljünk. Ezt ismét egy sikollyal fogadtam. A végén, mikor már egyenesbe hozta magát, azt vettem észre, hogy a szárnyhajlatába kapaszkodok, és ott sikítozok csukott szemmel. Mit ne mondjak, fantasztikusan nézhettem ki, és már a hangom is kezdett elmenni. Visszatornáztam magam a szárnyhajlata elé, és csak úgy mertem körbenézni.

Magasan voltunk. Eszméletlenül, szédítően magasan. Úgy éreztem, hogy elájulni készülök. Semmi bajom a magassággal, nincs tériszonyom, de mégis rám jött a szédülés. Hibbant-sziget falva alattunk egész kicsinek tűnt, a sziget legmagasabb pontja felett szálltunk. Szerintem más is rosszul lenne. De ahogy felnéztem… elállt a lélegzetem. Egy karnyújtásnyira voltak tőlem a felhők. A fehér, puhának tűnő bárányfelhők. Kerek szemekkel csodáltam őket, majd ebből bátorságot merítve fél kézzel elengedtem a Hófúria nyakát, hogy hozzáérjek. Kellemesen hűvös volt, ahogy szertefoszlott az ujjaim közt. Már csak azt vettem észre, hogy mindkét kezemmel próbálom megfogni őket. Alzira egészen felemelkedett a felhők fölé, ahol csak pár lyukban lehetett látni a tengert. Csak a fehérséget és a messzi távolt láttam, az tárult a szemem elé.

- Ez csodálatos! –suttogtam. Erre a Hófúria egyetértően felmordult alattam.

:Tudom!:

- Akkor… mostantól társak vagyunk? –kérdeztem előrehajolva.

:Ezt hogy érted?:, pillantott fel.

- Hát… mint sárkány és lovasa.

:Igen. Úgy igen. Csak tudod a társ nálunk azt is jelenti, hogy egy hím és egy nőstény együtt vannak. ÚGY együtt.:

- Ja. Úgy nem –nevettem fel. – Akkor partner?

:Partner.:, mosolygott fel rám, majd hirtelen megfeszült alattam. Ereszkedni kezdett, egyenesen a felhők közé. Ingerülten kapkodta a fejét jobbra-balra, mintha keresne valamit. Pupillája összébb szűkült.

- Hé! Mi a baj? –kérdeztem megsimítva a nyakát.

:Követnek minket! Hajolj le annyira, amennyire tudsz. Rázós menet lesz!:, mondta, mire tettem, amit kért. Jól összeszorítottam a térdemmel a nyakát, de nem annyira, hogy fuldokoljon, ráhajoltam a nyakára és amennyire tudtam, átkaroltam. Ő abban a pillanatban alábukott a felhőknek. Függőlegesen zuhant egyenesen a víz felé, behúzott szárnyakkal, nagyon összpontosítva. Én meg csak próbáltam nem sikoltani. Az pedig nehéz volt. Ismét az utolsó pillanatban húzta fel magát, csak most magasabban voltunk, mint induláskor. Hátrapillantottam.

Egy fekete árny üldözött minket. Nem nagyon tudtam kivenni, hogy mi az, de nagy volt és gyors. És egy hatalmas tüske volt a hátán. Vagy… egy ember? Van más sárkány, ami megtűri az embert a hátán. Egyre közelebb ért. Épp szólni akartam Alzirának, hogy gyorsíthatna, de mire kimondtam volna, már suhantunk is a sziget mellett. Jobban meg kellett kapaszkodnom a nyakába, hogy ne csússzak hátra.

Egy kisebb, vízből nagyon kiálló sziklacsoport felé tartottunk. Elég sok volt, nagyok, kevés hellyel kettő között, de talán át lehet szlalomozni közöttük. De nem velem. Én ehhez analfabéta vagyok. Zira viszont –időközben eldöntöttem, hogy így fogom becézni– célirányosan feléjük tartott. Tudtam, hogy nem fogom megúszni csobbanás nélkül ezt a repülést.

- Öhm… biztos vagy te ebben? –kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

:Bízz bennem és próbálj nem leesni!:, adta parancsba.

Hátrébb csúsztam, úgy, hogy a térdem beakadjon a szárnyhajlatába, és ennél hátrébb ne tudjak menni, majd ismét ráhajoltam a nyakára és hozzászorítottam a könyököm, miközben mégis figyeltem az utunkat. Villámgyorsan suhanva vetette be magát a sziklák közé. Nem tudtam nagyon követni, hogy merre megy. Az egyik pillanatban ott volt egy nagy szikla előttünk, a másikban jobbra dőlt, a harmadikban elrepültünk az egy kisebb alatt, a negyedikben teljesen oldalasan (vagyis a sárkány teste oldalra dőlt, a szárnyai pedig az ég és a tenger felé néztek) siklottunk el kettő között. Ezek után balra dőlés, jobbra dőlés, kétszer balra, megint jobbra, felülről kerülünk, kétszer alulról, aztán megint jobbról. Szóval, itt eléggé elvesztettem a fonalat. Volt egy teljes átfordulásunk is, amikor azt hittem leesek és hányni is fogok, de nem történt meg. Aztán kiértünk. Én biztos voltam benne, hogy lerázzuk, de Zira nem lassított. Gondoltam, inkább ráhagyom, ő a sárkány, csak jobban tudja, mint én. Aztán megszólalt.

:Végy egy nagyon mély levegőt!:

Alig, hogy kimondta, a víz felé zuhant. Két másodpercem volt levegőt venni, aztán már a vízben is voltunk. Nem értettem, mit akar ezzel, de a víz alatt bukfencezett egyet s visszafordult a szlalom-pálya felé, és addig úszott, amíg el nem érte az egyik sziklát, onnan pedig fel a felszínre. Amikor kidugtuk a fejünket, megpróbáltam a lehető leghalkabban a legmélyebb levegőt venni és visszafogni a rám törő köhögést. A Hófúria a karmait belevájta a sziklába és feljebb mászott, nagyon halkan. Én meg csak kapaszkodtam, hogy le ne essek. Alzira kinézett oldalra, én meg követtem a példáját. A fekete sárkány egyhelyben csapkodott és nézelődött mindenfelé, láthatóan nagyon kereste Hófúriámat. A rajt ülő ember –most már biztos voltam benne, hogy az– megütögette az oldalát és mondott neki valamit, mire a hüllő prüszkölt, mint egy ló és elrepült az erdő felé. Pár pillanatig csak néztünk utána, majd mikor megbizonyosodtam arról, hogy hallótávon kívül vannak, köhögésbe kezdtem, de szakadatlanba. A Hófúria rám pillantott.

:Jól vagy?:, kérdezte.

- Felment a nózimba! –panaszkodtam az orrom alját vakarva.

:Mondtam, hogy vegyél mély levegőt!:, forgatta a szemeit. Erre morcosan pillantottam rá.

- Vettem is! Csak szólhattál volna előbb, hogy forogni fogsz a víz alatt, tudod?

:Most már tudod, hogy mit csinálok a következő ilyen esetben!:, mondta, majd arra nézett, ahol a fekete sárkány eltűnt. :Kövessük őket?:

- Persze! –vágtam rá. – Kíváncsi vagyok, ki üli azt a sárkányt!

:Én meg arra, hogy miért ül az az ember a sárkányon!:

- Én is rajtad ülök! –vetettem oda neki olyan semmilyen hangon.

:Jól van, na! Menjünk!:

Ezzel eltolta magát a sziklától, megfordult és a fekete árny után repült. Nem tudom, honnan tudta merre ment pontosan, de rábíztam. Egy ideig semmit sem láttam, majd megpillantottam a sárkányt. Éppen akkor szállt le valahol. Alzira nesztelenül követte, de kicsit messzebb szállt le. Onnan gyalog lopakodott egészen egy tágas medencéig. Csodaszép volt. Mindent láttam, ami a megélhetéshez kellett. Tó, fák, sziklák, egy ember és a fekete sárkány. Zira barátságtalanul felmordult.

:Rálőhetek?:, kérdezte. Ez eléggé meglepett, de szinte azonnal válaszoltam.

- Nem, mert megsérül!

:A sárkányra gondoltam!:, pillantott rám.

- Én is! –bólogattam nagyon meggyőzően. Erre fújtatott egyet.

:Rendben. Akkor mit csinálunk?:

- Lemegyek és beszélek a sráccal. Talán kiszedek belőle pár dolgot –csúsztam le a hátáról, majd amint talajt fogtam, elfogott kicsit a szédülés, megrogytak a térdeim. Nagyon furcsa volt ennyi repülés után. Lassan felegyenesedtem és annyira hátrahajoltam, amennyire a derekam engedte. Rendkívül jól esett, de a hátsóm eszméletlenül fájt.

:Jól vagy?:, kezdett aggodalmaskodni.

- Igen, csak fáj mindenem. Kényelmetlen rajtad ülni –mondtam.

:Kösz… Várj! Mi? Én le nem engedlek oda egyedül!:, ellenkezett.

- Ugyan, Alzira! Semmi bajom nem lesz. Itt vagy te, és ha kell, megvédesz, ugye? De ha nem, akkor is meg tudom védeni magam.

:Persze, hogy megvédelek! A legjobb barátom vagy! A partnerem… Tudod, amikor elmentem, akkor is így hívtál… Alzirának.:, jegyezte meg.

- Ha nem tetszik, akkor találok ki mást –mentegetőztem azonnal, de erre halkan felnevetett.

:Ne, nekem tetszik. Olyan… egyedi.:

- Ennek örülök –mosolyogtam rá. – Na, akkor maradj itt, majd kiáltok, ha kellesz!

Ezzel meg sem várva a válaszát elindultam valami lejáratot keresni. Nem tartott sokáig, szerencsémre nem messze szálltunk le egy réstől, ami levezetett a medencébe. Ami viszont meglepett, az a pajzs volt, ami az utamat állta. Ez a mi pajzsunk, tőlünk van, a családunktól. Sőt, ez Hablatyé. Kíváncsian vizsgálgatva bújtam át alatta, megmozgattam, de nem jött ki. Beragadt. Elindultam a fiú felé, aki nagyban ügyködött valamit a ruháján. Még így háttal is felismertem az öcsémet.

De álljon meg a menet! Az öcsikém lenne az a sárkánylovas, aki a fél szigeten át kergetett? Ez megmagyarázza honnan tudott az angolnákról…

Érdeklődve mentem közelebb és meglepettséget színlelve.

- Hablaty? Te mit keresel itt? –kérdeztem, mintha nem tudnék semmiről. Erre ő megrezzent, és ijedt tekintettel fordult meg. Láttam rajt a félelmet és, hogy titkol valamit. És én tudtam, hogy mit.

- Ezt én is kérdezhetném tőled! –vágott vissza egy kis hezitálás után. Ha úgy vesszük, csak velem mer így beszélni. Ilyen nyíltan kifejezve az érzéseit.

- Én kérdeztem előbb! –mondtam azonnal.

- S… s… semmit –dadogta kerülve a tekintetem. Hazudott. Tudtam, és láttam rajta. Sohasem tudott hazudni. Ha úgy dadog, hogy nem néz rám, akkor hazudik. Ezt mindenki tudja.

- Nem tudsz hazudni! –ráztam a fejem karba tett kézzel. Egyre jobban érdekelt, miért nem mondja el nekem, hogy sárkányon lovagol. – Nekem bármit elmondhatsz, Hablaty! Szóval, bökd ki! Vagy azt akarod, hogy megkeressem? –kérdeztem elindulva valamerre és éles szemmel pásztáztam a sziklákat, a tavat, a fákat, mindent. Erre a kezem után kapott.

- Rendben, lebuktam! Sajnálom, nem hazudok! –mondta gyorsan, mire kíváncsi szemmel fordultam felé, felkészülve az újabb hazugságra. – Én… csináltam néhány… szerkót! –vágta rá, miután végignézett magán. Erre felhorkantottam és ismét megindultam. Kerestem minden oda nem illő dolgot, magát a fekete sárkányt, de semmit sem vettem észre. – Hé, ez az igazság! Higgy már nekem, kérlek!

- Rejtegetsz valamit! –szóltam oda neki, mintha nem tudnék a sárkányról.

- Dehogy! Miket képzelsz! Hajnal, kérlek, hagyd már abba ezt! Nem találsz semmit!

- Akkor, hagyd, hogy keressek! –vágtam vissza.

Szemem hirtelenjében megakadt valamin. Egy fekete árny. Ott feküdt egy fa alatt, és rémisztő zöld szemeivel engem figyelt. Hunyorítottam, hátha sikerül kivennem a köralakját, de meglepő módon, mintha ráközelítettem volna. Magam előtt láttam a sárkányt pár méterre. Ijedten kezdtem hátrálni, mikor belém csapott a felismerés. Éjfúria!

Látásom normális lett. A sárkány felpattant és észbontó sebességgel futva és könnyeden ugrálva a sziklákon indult meg irányomba. Bepánikoltam, nem is kicsit, és ez meg is látszott rajtam. Hablaty is megrémült, de az más volt. Nem a sárkánytól félt, hanem mástól. Az Éjfúria felé kezdett hátrálni. Meg akartam állítani, de egy hang se jött ki a torkomon. Viszont megéreztem valamit mögöttem. Fél szemmel átnéztem a vállam fölött. Alzira tartott felénk, gyorsan, és láthatóan dühösen. Kék szemeiben ismét szűk volt a pupilla. De nem engem nézett… hanem Hablatyot. Hirtelen ötlettől vezérelve elé álltam, felé fordulva és irányítva a tenyereimet. Nem hagyhattam, hogy bántsa az öcsémet. Lelassított, meg akart kerülni, de mindig elé vágtam, amit morogva és néha üvöltve fogadott.

- Hé! Hó! Alzira, nyugalom! Hé! –próbáltam nyugtatni, ami némileg sikerült is, mert már tudtam, hogy figyel rám. – Hallod? Ő az öcsém!

:Az öcséd?!:, állt le hirtelen Hófúriám rám pillantva, kerek pupillával.

- … Ő a nővérem! –csíptem el pár szót Hablaty nyugtatásából is. Hátrapillantottam.

~A nővéred?!~, ereszkedett vissza négy lábra az Éjfúria. A fekete hüllő rám nézett, összehúzott szemekkel barátságtalanul méregetett, majd fújtatott egyet, elég éles hangon. Alzira is ezt tette. Azért rájöttem, hogy ezek egymásra pikkelnek, és nem ránk, emberekre. De… Álljon meg a menet!

Hablatyra pillantottam, aki pedig rám.

- Neked mióta van sárkányod?! –kérdeztük egymástól egyszerre.