11. Rejtekhely

Jó napot emberek! :D

Meghoztam a folytatást! :)
És azt még hozzátenném: ezenúton is Nagyon Boldog Születésnapot kívánok osztály- és bloggertársnőmnek, Horváth Dorinának, az Ever és Álomlopó című blog írójának, akinek délután megyek a bulijára is! :) Boldog Szülinapot, Dorina!!! :D :) ;)

Nos... Erről ennyit. :) Kellemes olvasást! :)

A vihar még csak nem is tartott sokáig. Alig voltunk az üregben két órát. De ez még viharnak sem volt nevezhető. Inkább csak futózápor. Egy jó hosszú, kiadós zivatar, ami annyira fellazította a talajt, hogy szinte sártengerré vált. Nagyon tudtam örülni neki, mit ne mondjak. Hogy fogok kinézni, mire odaérünk? És a Hófúria? Fehér pikkelyes hüllő, úgy meglátszik rajta a kosz, mint rajtam, sőt sokkal jobban!

De nem vártunk. Összeszedtem a cuccomat és el is indultunk. A sárkány ment elől, mert bár az én rejtekhelyemre készültünk, de ő tudta az utat. Meglepődtem, hogy egy ilyen hüllőnek milyen kifinomult szaglása van. Gondolom a hallása is eszméletlen, a látása még jobb. Ki tudja, lehet, hogy lát a sötétben is.

Szóval, csak mentünk, s mentünk, megállás nélkül, szakadatlanul. Rólam dőlt az izzadtság, de nem a meleg, hanem a cuccok miatt. Úgy nézhettem ki, mint egy málhás ló! Ezellenben a Hófúria teljesen fittnek tűnt, mint akinek meg sem kottyan ez a séta, a sérült lába ellenére. Szóval, igen, remekül néztünk ki. Szerencse, hogy nem látott minket senki… bár abból semmi jó nem sült volna ki, hisz engem kitagadnának –ez a kisebb probléma–, a sárkányt pedig elkapnák és megölnék. Bele sem merek gondolni, milyen szörnyűségeket tennének szegénnyel.

Egy óra. Egy teljes óra telt el az indulásunk óta, de sehová sem értünk el. Közbe megálltunk egyet pihenni, mert az összeesés szélén álltam.

A következő fél órában kezdtem azt hinni, hogy körbe-körbe megyünk, vagy eltévedtünk, de elhessegettem a rossz gondolatot és megbíztam a Hófúria szaglásában.

Újabb fél óra. Semmi ismerős fa, szikla, bokor. Nem gondoltam volna, hogy ennyire messze keveredtem a rejtekemtől.

Háromnegyed óra elteltével már nem tudtam beazonosítani, merre tartunk. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire hatalmas ez a sziget. A legrosszabb esetben is, ha a falutól indulok, fél óra alatt ott vagyok az üregnél, de most ne…

- Ááá! –kiáltottam fel, amikor mintha eltűnt volna a lábam alól a talaj és zuhanni kezdtem. Hat métert eshettem, amikor talajt értem. A lábam megfájdult, a súly lehúzott, bukfenceztem egyet, majd gurultam egy-két métert. A fejemet is bevertem, miért is ne, nekem ilyen a szerencsém. Kótyagosan néztem ki a hatalmas lyukon, ami a fejem felett volt, ahol beestem. A sárkány ott állt, kissé aggódó tekintettel fürkészve engem.

:Jól vagy?:, kérdezte. Már a hangjából is kivettem a kétségbeesést. Halványan elmosolyodtam.

- Megtaláltam! –szóltam fel. – Ez vezet a rejtekhelyemre!

:Akkor lemegyek!:, mondta, majd hátrált egy kicsit és beugrott. Persze azonnal rám tört a pánik, hogy valami komolyabb baja lesz a lábának, de földet érés előtt kitárta szárnyait –mert hát ki tudta, elég nagy volt az üreg bel tere–, amik felfogták egy kicsit, és finoman ereszkedett le mellém. Megrázta a fejét, majd mellém sétált. Megszaglászott, a fejemtől, a lábamig. :Jól vagy?:, kérdezte újra.

- Persze, volt már ilyen többször is velem –mosolyogtam rá, majd felálltam volna, ha fájdalom nem hasít a bal lábamba, na meg a fejembe. De mindig a bal lábammal történik minden! Azon van a heg, azt törtem el, a bal bokám ment ki vagy hétszer, és csak azt taposták eddig ripityára. A jobbal persze semmi sincs! Felszisszentem és visszaültem. – Vagy mégsem.

:Nem tudsz menni?:, kérdezte.

- Felállni sem tudok! –panaszkodtam, majd ismét megpróbálkoztam vele, de ugyanúgy jártam. – Oké, így érdekes lesz eljutni odáig…

:Kapaszkodj belém! Karold át a nyakam, segítek eljutni a rejtekhelyedre.:, mondta, miközben lehajolt hozzám.

- Biztos? –kérdeztem. Amikor legutóbb hozzá akartam érni, majdnem leharapta a kezem.

:Csak érjünk már oda!:, forgatta a szemeit.

Óvatosan karoltam át a nyakát, ő pedig lábra állított. A balt feltartottam, hogy még csak véletlenül se érjen talajt, és a jobbon ugrálva, két kézzel kapaszkodva a Hófúriába, elindultunk a sötét alagútban. Az ő pikkelyei valahogy nem hasonlítottak a Rettenetes Réméhez. Ezek sokkal melegebbek voltak, de nem annyira szárazak. Nem azt mondom, hogy a sárkány nekiállt hirtelen izzadni, de valami furcsa anyag fedte a testét. Nem annyira csúszós, de nem is ragadós, inkább olyan… fura. Nem tudom máshogy leírni. Ki tudja, lehet, hogy ő is képes az öngyulladásra, mint a Szörnyen Nagy Rémségek. Bár ez abszurd, tekintve, hogy egy jég- és hófedte szigeten él, ahol nem túl előnyös ez a képesség.

Ekkor a sárkány hirtelen jobbra kezdett húzni. Követtem őt, kénytelen voltam, nélküle összeesnék és amúgy is, én nem látok a sötétben. Bár… abban is kételkedek, hogy ő képes rá.

- Öhm… honnan tudod, merre kell menni? –kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

:Követem a szagot. Vas, növények, és hal szagát is érzem. Innen gondolom, hogy arra kell menni.:

- Szóval, nem látsz a sötétben?

:Nem. Annyira jól nem.:

Ha azt mondanám, hogy ez végtelenül megnyugtatott, hazudnék. A lábam már nagyon fájt –nem a bal, hanem a jobb, amin ugrálok– és már rég oda kellett volna érnünk. Bár… akkor normál tempóban mentem, most meg lassabban. Szóval már az út felét magunk mögött hagytuk, a másik fele meg előttünk állt. Fantasztikus.

A Hófúria tolni kezdett balra. Emlékszem erre a kanyarra, már nem járunk olyan messze. Még két kanyar és ott is vagyunk.

Jobbra.

Megint jobbra.

Kétszáz méter.

És a sárkány megállt. Érdeklődve szimatolt maga elé. A legközelebb lévő falat kezdtem tapogatni, keresve valamit. Harmadik próbálkozásra sikerült rányúlnom egy karra, amit meg is húztam. A fal, amit eddig a sárkány szaglászott, nyikorogva felhúzódott, ezzel rálátást engedve egy nagy teremre. Vagyis, majdnem, mert olyan sötét volt, mint a bűn. Ugyanis, igen, én szerencsétlen ottfelejtettem a bejárati lyuknál a fáklyatartót!

- Ez így érdekes lesz… –motyogtam magamnak, de a sárkány úgy vette, hogy hozzá szólok.

:Mármint mi?:, kíváncsiskodott.

- Nem látok semmit. És a fáklyatartót is otthagytam a bejáratnál –panaszkodtam megint. Úgy tűnik, ma igen panaszos hangulatban vagyok. Erre felhangzott a sivítás, ami akkor szokott, amikor egy Éjfúria lőni készül. Tisztában voltam vele, hogy a Hófúria az. Éppen szólni akartam, hogy azért nem kellene felrobbantani a barlangomat, de furcsa dolog történt. A sárkány a szájában tartotta a gyenge, kékes-lilás lángot, ami mégis volt annyira erős, hogy a helyiség egy részét megvilágítsa. – Azta! Köszi, így könnyebb lesz.

Megkerestem a négy fáklyatartó közül a legközelebbit –persze a sárkány támogatásával– és az abba állított, érintetlen fáklyát a szájához tartottam, hátha meggyújtja nekem. Szíveskedett segíteni, egy apró bombát lőtt a fára, ami erre meggyulladt. Meglepetésemre, nem kéken, hanem normálisan, „tűzszínnel” égett. Elballagtunk a másik háromhoz is, így már némileg fény borította a tágas helyiséget. Persze, csak utólag jutott eszembe, hogy a függönyt is elhúzhattam volna. Sebaj, azt is megtettem. Odabicegtem a nyugati falhoz, kitapogattam a furcsa, finom tapintású jakbőrt, majd elrángattam balra. A délutáni napfény szinte vakítóan sütött be, ezzel, olyan fényárral támadva meg a „szobát”, mint általában.

A terem eléggé tojás alakú volt, ovális, de valahogy furcsán téglalapszerű. Az egész kő, és szikla, attól nem félek, hogy beomlik, vagy beázik. Nagyjából húsz-huszonöt méterrel vagyunk a földfelszín alatt, de több, mint nyolcvan méter magasan a tenger felett. Ide még a hullámok se csapnak fel. A terem belmagassága úgy három-négy méter lehet, a lényeg, hogy nem érem fel, ha nagyon ugrálok se. Nem mintha annyira szeretnék ugrálni…

Tőlem balra, a falra a fegyvereim voltak felaggatva. Kardok, tőrök, íjak, és sok-sok nyíl. Mit ne mondjak, nem kicsit lett volna problémás szöget verni a sziklába –megpróbáltam, nem is sikerült–, de megoldottam az elhelyezésüket. Méghozzá úgy, hogy addig véstem és vertem a falat kalapáccsal és mindennel, ami a kezem ügyébe került, hogy sziklakampókat alakítottam ki rajta. Ne is mondjatok semmit! Őrült vagyok!

Ezek mellett belsőpolcokat véstem a falba. Három sort. A legfelsőn a könyveim voltak, mindenféle, amit el tudtam hozni a faluból, vagy épp megvehettem Johanntól. A középsőn a gyógynövényes üvegeim, dobozkáim, néhány fásli, sok géz, kinőtt régi ruhák, amiket beáztatni használok, tálak és egy mozsár található. A legalsó, ezzel együtt a legnagyobb is, majdnem leér a „padlóig”, oda raktam be a nagy, ötliteres vizes hordóim és a halas ládám. Azért hívom így, mert abba tartom a halakat, amiket kifogtam, hátha egyszer ítéletidőben jövök ki, és sokáig itt rekedek. A kopoltyúsakat sóval tartósítottam, amit a tengervízből nyertem ki.

Ezek mellett, szinte már a sarokban… vagyis majdnem sarokban… mindegy. Na, ott van egy fenyőasztal, és egy szék. Az asztal elég nagy, és meg van rakva mindennel. Pergamen hegyek és dombok feküdtek rajta, mellette, mögötte, előtte, mindenhol, ahová csak rakni tudtam őket. Hat nagyobb, feltekert változata a falnak döntve állt, várva a felhasználásra. Az itt-ott lévők nagy részére már írogattam, rajzolgattam, tervezgettem, csak még nem volt alkalmam könyvbe kötni, vagy épp eltenni őket. Az asztal fiókjaiba szénceruzákat tartottam, és egy kis nasit, ha lusta lennék halat sütni magamnak. Ez a nasi nem más, mint mogyoró, amit még a kalmártól vásároltam pár hete. Mindig hoz, és minden alkalommal meg is veszem. Nagyon jól tudja, mire van szükségem.

Velem szemben, a falon semmi sincs egy nagyon nagy rakás tűzifán kívül, méghozzá azért, mert célirányosan odasüt a Nap, így kész vakulás-próbálkozás lenne, vagy mi a szösz…

Jobb oldalt, a felső sarokban egy kis konyhaféleség volt. Szóval egy falba vert kis pult, ahol felvágom a dolgokat, fölötte egy kis beépített szekrény, ahol négy tányért, korsót, és két főzőedényt tárolok, plusz kanalat és villát. A pult mellett egy mosogatódézsa.

Emellett a bejárat.

Közvetlenül a jobb alsó sarokban pedig az ágyam, rajta egy párnával és egy vastagabb takaróval. Azért helyeztem el ott, mert arra a helyre pont nem süt a Nap. Bár… nyugati oldalon vagyok, de… Áh, mindegy, minek magyarázkodok én itt?!

Az ágyam előtt, ott, ahol a lábam van, na, ott a földön a ruhásládám, ami kiköpött mása az otthoninak, és nagyjából ugyanannyi ruha is van benne. Igen, a fél ruhatáramat itt tartom! Mi ezzel a probléma? Olyan ez a barlang nekem, mint egy második otthon.

A kedvencem az egészben a majdnem hajszálpontosan középen elhelyezett tűzrakó. Nem olyan, mint a faluban, a házunkban lévő, mert az emelt. Ez pedig besüllyedt. Még panaszom nem volt, ugyanis akarata ellenére, olyan kellemes meleggé varázsolja a padlót, hogy eszméletlen. Egész nagynak mondható, téglalap alakú.

Rajtam kívül csak Hablaty tud róla, hogy itt van a rejtekhelyem. Ő segített az ajtóval is. A fáklyatartókat is ő szerelte fel.

Egyet az ajtó mellé, a másikat az asztalom fölé, a harmadikat a fegyverekhez, a negyediket pedig a konyhám mellé. És mielőtt bárki kérdezné, nem, itt nincs fürdődézsa. Mi, vikingek, jó, ha hetente egyszer fürdünk. Jó, én valamikor kétszer, vagy háromszor is megteszem, olyankor keresek egy tavat, vagy egy patakot, vagy mit tudom én, de na, az én vagyok! És könnyíteni a természet lágy ölébe járok… ezt, így de furcsa kimondani…

Öt percembe telt eloltani az összes ostoba fáklyát, és visszatennem őket, mert miért is ne, elég messze tettem –tetettem– őket egymástól. Zseni vagyok, komolyan!

Fáradtan rogytam le a bent lévő asztal mögötti székre. A Hófúria eddig kíváncsian figyelte minden lépésemet, majd mikor helyet foglaltam, ő felfedezőtúrára indult. Mindent megszaglászott, ami az orra elé került. Én meg egyszerűen nem bírtam rá figyelni. A közeli zsámolyra raktam fel a lábam –mert nekem ilyenem is van!–, és fáradt sóhajjal borultam neki a szék gondosan faragott háttámlájának.

Pár perc múlva egy hang zavart fel a félálomból, mert igen, majdnem bealudtam a székbe.

:Ezek mik?:, szaglászta meg az egyik polcon lévő könyveket a Hófúria. Kidörzsöltem az álmot a szememből és erőt merítettem a válaszadáshoz.

- Könyvek. Ezekbe szoktak írni az emberek, hogy a történeteik vagy észrevételeik fennmaradjanak, és az utókor is olvashassa őket.

:És ezekbe mik vannak írva? És ki írta őket?:

- Némelyikben receptek vannak, kettőben gyógynövények… sőt, háromban, mert az a kék is az. De a legtöbb a sárkányokról szól, vagy éppen legendákról. De az a nagy ott a jobb szélén a Sárkány Könyv másolata.

:Sárkány Könyv? Vezetnek rólunk könyvet? Én is benne vagyok?:

- Igen, igen és nem. Csak azok a fajok vannak benne, amiket már láttunk, vagy hallottunk felőlük. Hófúriákról nem hallottunk, szóval a fajtád nincs beleírva. De az Éjfúriák igen.

:Mit írnak róluk?:, kíváncsiskodott.

- Öhm –kezdtem gondolkodni. – Öhm… Mérete ismeretlen. Sebessége ismeretlen. A villám és a halál istentelen ivadéka. Soha ne ütközz meg vele! Az egyetlen esélyed, ha elbújsz és imádkozol, hogy ne leljen rád! –szavaltam. Erre felhorkantott.

:Nagyjából akkorák, mint mi, Hófúriák. Talán nagyobbak. Egész gyorsak, a sebességünk majdnem megegyezik. És még hogy a villám és a halál ivadéka! Azok inkább az Ölvészek! De, ha nem akarod bántani, akkor ő sem fog, mert megérzi, ha segíteni akarsz neki. Viszont, ha a szándékaid ártók… akkor tényleg imádkozz! Mert nem hagy életben!:

- Találkoztál már Éjfúriával? –kérdeztem.

:Nem, de apám igen. Ő mesélte ezt.:

- Bánnád, ha lerajzolnálak? –kérdeztem hirtelen. – És közben mesélnél nekem pár dolgot a fajtádról? Tudod, nagyon érdekelnek a sárkányok. Mindig is kíváncsi voltam, milyen az életük.

:Egyáltalán nem. És hidd el, szívesen mesélek neked. De cserébe te is mesélsz az emberekről?:

- Persze. Csak feküdj le nyugodtan, helyezd magad kényelembe. Nem ígérem, hogy mestermunka lesz, de próbálkozok.

:Oké.:, nevetett fel, majd egy nagy adag havat lőtt a sziklára, ami fellángolt, ő pedig belefeküdt. Nem kicsit néztem rá furán. :Mi az?:

- Te… belefeküdtél a tűzbe? –kérdeztem, mert időközben elaludt a láng.

:A sárkányok tűzállóak. Mindannyian jól bírjuk a hőt. Elég vastag bőröm és pikkelyeim vannak ahhoz, hogy ellenálljon a tűznek. Nem érzem annyira forrónak, mint amilyen. Viszont, ha sokáig vagyok benn, akkor már éget.:, magyarázta.

- Értem –mondtam, miközben előkutattam egy lapot és egy szénceruzát. Belekezdtem a rajzba. – Mesélsz nekem az otthonodról?

:A sziget, ahol élünk, Messzeföld, egész északon helyezkedik el, nagyjából egy heti repülésre innen. Az egész tájat jég és hó borítja, így nagyon könnyen lopakodunk. Nincs riválisunk, az ott élő többi sárkány kisebb nálunk. Velük elég jóban vagyunk, néha még vadászunk is nekik. Mielőtt kérdeznéd, Messzeföldön élnek fókák és néhány pingvinfaj is, azokra vadászunk, de sokszor halászunk is. Legtöbbször robbantunk magunknak egy lyukat és onnan várunk a prédára. Ahogy a tónál csináltam. Elég nagy és zsíros halak vannak mifelénk, szóval éhen nem halunk. Nos, ezen a szigeten van a Fészkünk, egy jéghegy belsejében, egész magasan. A csapatunkban harminc-negyven Hófúria lehet, de nem mi vagyunk az egyetlenek. Vannak más csapatok is, csak éppen más szigeteken. Elég ritka faj vagyunk. Főleg, miután nagyrészünket levadászták az emberek.:, mesélte.

- Beszéltél valami szigetről, ahol emberek vannak. Mondanál valamit róluk is?

:Ők már csak Jégvadász szigetnek nevezik. Az ott élők nagyon barátságtalanok a sárkányokkal, pedig nem szoktunk lopni tőlük. De vadásznak ránk. Jégvágó hajóik vannak, hogy könnyebben közlekedjenek, és nem igazán tartják a kapcsolatot másokkal. Egész magasak, olyan viking kinézetük van. Szóval, érted, termetesek. Egész jól bírják a hideget, állatbőröket viselnek, jó vastagokat. Egy hajót szoktam többször látni feléjük, valami mindenes ember lehet, mert a hajója bűzlik mindentől.:

- Szerintem te Kalmár Johannról beszélsz. Ő egy kereskedő, mindenfelé jár, még a Belső-tengeren kívülre is. Vásárol az angónoktól, a hermionoktól, a lidércektől, mindenkitől. Elég furcsa ember és rettentő sokat beszél. Elferdíti a valóságot, nem szabad neki mindent elhinni, de amúgy egy megbízható ember. Nem tudod megmondani véletlenül, mi van a címerükön? Vagy a törzsfőnök nevét?

:A főnökük nevét nem tudom. Mi, északi sárkányok már csak Hosszúhajnak nevezzük. Tudod, hátat verő fekete haja van. A címerükön pedig egy… Hólidérc. Azok eléggé elterjedtek felénk, csak ők egy szomszédos szigeten élnek. Talán ők az egyetlen riválisaink. Bár a felnőtt egyedek alig nagyobbak egy Gronkelnél, de elég agresszívak tudnak lenni.:

- Erről rákérdezek apámnál –mondtam, miközben az utolsó simításokat kezdtem végezni a rajzon.

:Ki az apád? Valami értelmiségi? Vagy a kovács? A halász?:

- A törzsfő. Apám Termetes Pléhpofa, Hibbant-sziget és a Huligán törzs főnöke.

:Szóval te vagy az örökös?:, kíváncsiskodott. Erre felnevettem.

- Dehogy! Tudod, nálunk, embereknél ez bonyolultabb. Itt nem érvényes az elsőszülöttségi jog, ha lány vagy. Mindenképp a fiú örökli a törzset. Nekem például van egy öcsém, így az nem fontos, hogy öt évvel idősebb vagyok, mert ő a fiú, így övé az öröklési jog. Ha nem lenne fiútestvérem, akkor sem lenne az enyém a törzs. Akkor apám választana FIÚ örököst. Ha pedig két fiú van csak, akkor az idősebbé a jog. Ha ikerfiúk, akkor is. Érted?

:Igen, értem. Nálunk, sárkányoknál ez nem így megy. Ott az örökli a törzset, legyen akár fiú, akár lány, aki örökli az Alfagént. Oké, minden fióka örökli, de akiben ott van az Alfaság. Hisz úgyis lesz egy párja, akivel irányít. Ők ketten az Alfahím és az Alfanőstény. Legtöbbször nagyon jószívűek, de keménykezűek. De volt már zsarnok is. Nem minden sárkány szent.:, mondta. :Szóval nálatok apukád az Alfahím, anyukád pedig az Alfanőstény, ugye?:

- Igen. De anyukám… ő meghalt –mondtam nehezen. Feltörni készült bennem az, ami annyi éven át sokszor. A hiánya, a magány, a jelentéktelenség. Sírni akartam, de tartottam magam. Ennek ellenére lefolyt egy könnycsepp az arcomon.

:Holdsárkány! Sajnálom! Elmondod, hogy történt?:, kérdezte bűnbánóan.

- Elrabolta egy sárkány. Egy… egy négyszárnyú. Még nem voltam hat éves se. Betört a házba, odament az öcsém bölcsőjéhez és… mintha játszott volna vele, nem bántotta. Akkor jött anya, akire felfigyelt a sárkány. Csak meredtek egymásra, de nem akartak ártani a másiknak. Abban a pillanatban berontott apa, megtámadta a sárkányt, aki tüzet lőtt rá. Anya próbálta megállítani. A következő pillanatban a sárkány eltűnt, karmai közt anyával. Én meg csak ültem a lépcsőn és néztem. Nem tettem semmit.

:A sárkányok odavannak az emberfiókákért, akármennyire nehéz elhinni. Egyikünk sem bántotta volna, higgy nekem. Bekapcsol bennünk az anyai, vagy apai ösztön, ami arra sarkall, hogy megvédjük őket. Mert egy Szörnyen Nagy Rémség képes felnevelni egy Siklófiókát is. Befogadjuk a magára hagyott fiókákat és tojásokat. És akármilyen hihetetlen, legtöbbször a nőstények hagyják őket magukra. Nem tudom, miért, de így van.:

- Ha most vigasztalni próbálsz, megmondom, hogy rémesen csinálod –nevettem fel, miközben letöröltem a könnyeimet.

:Pedig bevált.:, mosolygott rám. Teli fogas, széles sárkányvigyorral. Annyira furcsán aranyos volt, hogy ismét felnevettem. Tényleg, rendkívül édes volt, azzal az ostoba vigyorral.

- És a te szüleid? –kérdeztem.

:Otthon vannak a fészekben. Ők az Alfák. Nem járhatnak sehova.:, mondta.

- Szóval az Alfahím és az Alfanőstény fiókája vagy? Te vagy az örökös?

:Nem. Van két bátyám és három nővérem. Meg egy húgom és két öcsém. Nehogy azt hidd, hogy egyszerre keltünk ki, vagyis egy időben, mi két alom vagyunk. A fiatalok közül én vagyok a legidősebb, az idősebbek közt pedig a bátyám. Ő örökli a fészket a párjával.:

- Szóval vannak testvéreid is? Ezt jó tudni.

:Miért, neked nincs? Ja, tényleg, az öcséd! Bocsi, kiment a fejemből!:

- Van egy ikertestvérem is. A neve Alkonypír. Az öcsém pedig Hablaty. Amúgy honnan lehet megkülönböztetni az Alfahímet és az Alfanőstényt a többitől? És a fiókáikat? Nem keveredtek el, vagy ilyesmi? És csak a gének által szerezhető meg az Alfa cím?

:Hát… a Hófúriáknál az Alfák nagyobbak egy kicsivel, és kicsikét szürkébbek, de csak egy hangyányit. A fiókáik közül az Alfagént öröklő sötétebb. Amúgy minden anya szagról ismeri fel a fiókáját, és fordítva. Nem nagyon szokott keveredés történni. Nem csak génen keresztül lehet. Az is megeshet, hogy egy másik hím, vagy nőstény megküzd a címért. Ha győz, és az Alfa behódol neki, vagy meghal, attól fogva ő lesz az Alfa. A fiókáit pedig megöli, hogy az újak az ő génjeit hordozzák, és ne maradjon a régi Alfából semmi.:

- Értem –bólintottam, miközben árnyékolni kezdtem a rajzot.

:Mikor jöttél rá, hogy Kívülálló vagy?:

- Pár napja. Sőt, pontosan harmadik napja, hogy biztos vagyok benne.

:Milyen képességeid vannak?:, érdeklődött.

- Van ugye a gondolatolvasás. Sokkal erősebben érzem a szagokat, látom a dolgokat, rá is tudok közelíteni néha, és a hallásom is sokkal jobb. Megérzem mások érzelmeit, és át is tudom élni teljes egészében. És tegnap valahogy kiégettem a talajt a talpam alatt. Ja, a szemem is világít, ha dühös vagyok.

:Ez nem sok képesség kicsit egy Kívülállónak? Egy, vagy kettő szokott lenni, nem?:

- Én sem értem, nyugi. –Ezzel valahogy tekintetem a lábára irányult. – Le kellene cserélnem a kötést!

Bólintott. Abbahagytam rajzom finomítását, a polcokhoz sétáltam, majd előkerestem a szükségeseket. Aloékrém, géz, vászondarab, tiszta fásli, kakukkfű, tál, kulacs. Letelepedtem a sárkány mellé. A sajgó lábamat kinyújtottam, a másikat magam alá húztam. Leszedtem a „régi” kötést, letörölgettem a maradék krémet és alaposan szemügyre vettem. Elképesztő, hogy mennyivel szebb lett azóta, mióta először láttam. A seb szinte teljesen beforrt, és elkezdett hegesedni is, ami jó jel. Káprázatos, milyen gyorsan gyógyulnak. Ha egy ember ilyen regeneráló képességgel rendelkezne… sokkal könnyebb dolgunk lenne.

:Na? Jobb már, vagy még nem? Mikor tudok majd újra repülni?:, érdeklődött. Erre a szemébe pillantottam és felnevettem.

- Hát, ezt én nem tudom megmondani. Menj egy kört! Használd a lábad és mondd meg, te hogy érzed!

Erre óvatosan felállt, és járkálni kezdett. Először finoman, aztán egyre bátrabban használta a lábát. Már majdnem teljesen meggyógyult. Aztán furcsa dolgot csinált. Berogyasztott, mint aki ugrani, felszállni készül és egy kicsit fel is ugrott. De csak fél méterre a földtől. Az érkezése nem volt ennyire sima, egy kicsit megbillent balra, de nem volt vészes. Csillogó szemekkel pillantott rám.

:Sokkal jobbnak érzem!:

- Akkor, ha minden jó, holnap már repülhetsz. De ma éjszakára még pihentesd. Reggelre beissza a krémet és szerintem sínen vagyunk.

:Végre!:, kezdett el ugrándozni. Jobbra, balra pattogott, mint egy labda. Még sosem láttam ennyire boldognak. Teljesen felszabadulva ugrándozott körülöttem, majd egy kis idő után megunta és visszafeküdt elém. Odatolta a mancsát.

Kentem rá egy kisebb adag krémet, a tálba még a Hófúria öröm-ugrándozása közben öntöttem vizet és aprítottam kakukkfüvet, amibe most beletettem a vászondarabot ázni –bár fogalmam sincs, miért…–, vártam vele egy-két percet, majd azt is a hegesedő sebre raktam és befásliztam. A sárkány ismét megszagolgatta az új kötését, azóta sem jöttem rá, hogy miért.

Kinéztem a hatalmas lyukon, ami a falban volt, és a szirtre nyílt. A Nap lassan ereszkedett a horizont felé, az ég egyre narancssárgább lett. Ahogy az este közeledett, úgy én is egyre fáradtabbnak éreztem magam. Nagyot ásítva mentem vissza az asztalhoz, ültem a székbe, tettem vissza a lábam a zsámolyra és fejeztem be a Hófúriáról alkotott rajzomat. Ő, miután végzett a kötés szagolgatásával, felpattant és odasétált elém. Kicsit frusztrált, hogy engem figyel, de megpróbáltam nem rá figyelni, kevés sikerrel. Folyamatosan fújta a meleg, használt levegőt a hajamra, ami ennek köszönhetően néhol égnek állt. Pár perc múlva, ismételt ásítással letettem a ceruzát és a sárkány felé fordítottam a rajzot. Ő néhány pillanatig tág pupillával, oldalra döntött fejjel figyelt, majd rám emelte égkék szemeit.

:Nagyon szép lett! Bár még nem láttam rajzot soha, de hasonlít egy igazi Hófúriára!:

- Köszi! Próbálkoztam –mondtam, miközben félretettem. Kiszálltam a székből, nagyot nyújtózkodtam, és a táskámhoz baktattam, amit az ágy mellé hajítottam le. Elővettem három halat, majd odadobtam neki egyenként. Röptében elkapkodta őket, de a harmadikat nem nyelte le. Helyette a levegőbe dobta, amit nagyon furcsálltam. De azt még jobban, hogy egy adag havat lőtt maga elé, amibe a halacska belepottyant. És abban a pillanatban belobbant a kékes láng, és sülni kezdett a kopoltyús. Fél perc múlva egy gondosan pirított ponty feküdt a jégen, de a tűz elaludt. A sárkány óvatosan a fogai közé vette, majd odasétált hozzám. Felém nyújtotta. Akkor jöttem rá, hogy nekem készített vacsorát. Tátott szájjal, kikerekedett szemekkel néztem a hüllőt. – Ezt… ezt… miért kapom? –nyögtem ki végül.

:Azt mondtad, sülve eszed. Vedd el!: És a kezembe nyomta. Azt hittem, hogy le fog égni az ujjam, de meglepő módon éppen kellemes langyos volt. Kérdőn néztem rá, mire magyarázásba kezdett. :Azért nem forró, mert ráleheltem egy kis hideget.:

- Azta! Nagyon köszönöm! Tényleg!

Megvacsoráztam, hideg borogatást raktam a lábamra –bár ez előbb is eszembe juthatott volna, mert segíteni szokott–, és egyszerűen kidőltem az ágyon. Nem foglalkoztam azzal, hogy még tüzet sem raktam, nem zártam be az ajtót, és húztam el a függönyt, mert már túl fáradt voltam mindenhez. Csak néztem, ahogy a sárkány tüzes hó ágyat készít a közelembe, és belefekszik. A farka izgatottan mozgott ide-oda, dobolt is vele kicsit. Már biztosan várja a holnapot. A repülést, és, hogy végre megszabadulhat tőlem.

Alig tettem le a fejem a párnára, egy álomtalan világ kapta el a karom és magával rántott az alvás sötétjébe.