4. Új barát

Nem mondom, hogy olyan sok ideje, de már elég régóta sétáltam az erdő mélyén száraz ágakat keresve, na meg fekete áfonyát, de a bogyó terén elég sikertelen voltam. Ágakat már gyűjtöttem egy tele kosárral, az még csak hagyján, de még ezeket az ostoba pletykabogyókat is rám bízták. Ugyanis, ha Alkony azt mondja, hogy: „Ha találsz, örülnék neki, ha hoznál!”, az azt jelenti, hogy: „Addig keresed, amíg le nem szakad a lábad, mert ha anélkül jössz haza, leharapom a fejedet!”. Igen, ez egy rejtett üzenet, szóval mászkálhattam erre-arra. Persze, volt egy hely, ahol szedni szoktam, csak onnan rejtélyes módon eltűntek. Mondjuk, megértem, hisz közeleg a tél, a mókusok, amik bírják az itteni hideget és a hosszú telet, azok nagyon gyűjtögettek. Na meg a vaddisznók! Azok is lelegelnek mindent. Nem beszélve a szarvasokról.

Errefelé nem él sok állat, amik pedig mégis, azok hidegtűrők. Egy-egy mókus megfordul az erdőben, fogtam már egyet. Rendkívül szép, vastag, vöröses-barnás bundájuk van. És éles foguk. A nyoma szerintem azóta meglátszik az ujjamon. A szarvasok egész ritkák, alig látni talán két kisebb csordát, inkább a délebbi szigeteken élnek, ahol melegebb van pár fokkal. Egyszer voltam apámmal vadászni, őszintén, sárkányvadászatnak indult, de vaddisznóhajsza lett belőle. Ocsmány állatok, vörös szemekkel néznek rád a bokrok sötétjéből, hatalmas agyarukat késnek lehetne használni. Igaz, azért is vadásszuk őket, nem csak a szőrükért. De a picik szépek. Azok még csíkosak és nagyon cukik. Volt már túlszaporodás, de kezeltük, az a Nagy Vadászat hónapja volt, amit ötévente megtartunk. Néhányat be is fogtunk, miután Hablaty megjegyezte, hogy ügyesen kiszagolják a gombát, ami elég sokat ér Kalmár Johann szerint.

Johann egy kereskedő, mint már meséltem. Van egy hatalmas hajója, állítólag a legnagyobb a Hét Tengeren, amin különféle árucikkeket szokott szállítani, olykor megrendelésre is. Kérhetsz tőle akármit, fegyvert, tintát, ruhát, ételt, ő beszerzi, sőt, még kémkedést is vállal az ellenségnél. Természetesen a vízjárása ismeretlen, soha nem mondja meg, honnan szállítja az árut, és azt sem, hogy miként szerzi meg a kívánt darabokat. Persze, ez minket nem nagyon érdekel, amíg hozza. Igaz, valamikor késik egy napot, vagy egy hetet, az is előfordult, hogy előbb jött a vártnál. Néha olcsón adja a dolgokat, olykor megduplázza az árat, de leginkább cserekereskedelem folyik köztünk. De a legidegesítőbb benne az, hogy nem tudja befogni a száját.

Kisebb koromba élvezettel hallgattam a történeteit a déliek világáról. A sellőkről, akik kagylókat gyűjtenek neki; az óriás tintahalról, akivel megküzd a tintáért; az önfeledten szárnyaló pegazusokról; a hermionok páncélzatáról, fegyvereikről; a trollok zokni lopásairól; a lidércek vendégszeretetéről; a Kívülállók képességeiről; az angónok harciasságáról és varázslataikról; szóval, mindenről, ami létezik! Régen elhittem minden szót, boldogan meséltem apának, Bélhangosnak, Morgópócnak milyen mesét hallottam megint. Ők persze mosolyogva hallgatták, majd mikor tíz évesen sem hagytam fel ezzel, nagybátyám letörte a szarvam, mondta, hogy ilyen nem létezik. Hogy ezek kitalált történetek, amiket a déli emberek mesélnek, akik a viking eszmék ellen fordulnak. Ők árulók, átálltak a sötét oldalra, a képzelet oldalára, ami nem való egy harcos népnek. Hogy nekünk nem szabad ezt elhinnünk, elront minket, mint a fertőzés, a Kívülállóság. De mi vérbeli vikingek vagyunk, nem szabad bedőlnünk ennek. Nos, némileg igaza volt. És mostanra már ki nem állhatom, ha Johann elkezd mesélni.

De nem csak természetfelettiről beszélt, hanem más törzsekről is. Az Ádázokról, a legveszélyesebbnek tartott vikingekről; a Számkivetettekről, akiket különböző szigetekről száműztek nagyon súlyos szabályszegésekért; még a tamaran-szigeti népről is mesélt.

Elég, hogy is mondjam, vadászó hírükben állnak. Ezt a törzset tartják a vikingek legnagyobb vadászainak. Nem csak sárkányfogásban és vadkanvadászatban jeleskednek, de rendkívül jól értenek a Kívülállók felfedéséhez is. Igen, ez a törzs százával keresi fel és gyilkolja le a Kívülállókat, már ha jól megfizetik őket. A sziget nevét kétféleképp magyarázzák. A régi, nehezebben elhihető verzió, hogy Tamara, az emlékek ősi istennőjének tiszteletére kapta a Tamaran nevet. A másik, hihetőbb verzió, hogy a Tamaran család az uralkodó család amióta azon a szigeten van élet. Terjengnek a Tamaranokról történetek. Talán az egyik leghíresebb, mikor a jelenlegi törzsfőnökük, Lionel Tamaran nővére, Linda lebukott. Ő egy ilyen lény volt, és rendkívül ügyesen titkolta képességét, miszerint képes tárgyakat lebegtetni a gondolataival. Senki sem tudta felfedni, mindaddig, amíg Lionel fia, Frodi Tamaran, az örökös tizenhárom éves korában valahogy rá nem jött, hogy mi is a nő. Sokak szerint akkor válik egy tamarani elismert törzstaggá, felnőtt férfivá vagy nővé, ha megölt egy Kívülállót. Mint nálunk a Szörnyen Nagy Rémség megölése.

Szóval, csak sétáltam az erdőben. Mentem, nézelődtem, hátha meglátom a keresett bogyót, de hiába. Mindent találtam, csak azt nem.

Végül egy kidőlt fa mellett megálltam. Nem tudtam, mióta sétáltam, de eléggé elfáradtam. Letettem az ággal teli kosarat elé, majd felmásztam a nagy farönkre és kiterültem rajta. Nem nagyon érdekeltek az erre ólálkodó vad sárkányok, én csak pihenni akartam pár percet. Egyrészt, nem volt elég az az egy perc pihenés, már ha nevezhető annak, amit az aréna falának dőlve töltöttem. Másrészt, egész délelőtt mentem, a lábam leszakad és még éhes is vagyok, annak ellenére, hogy az előbb ettem. Erre, mintegy végszóra felkordult a hasam, követelve az ételt. Anya tanításaiból arra emlékszem, hogy ha éhesnek érzem magam, de nem vagyok biztos benne, kérdezzem meg magamtól, hogy szeretnék-e egy almát. Ha a válaszom igen, akkor tényleg éhes vagyok, ha nem, valószínűleg csak unatkozom.

Szóval, szeretnék enni egy almát? Igen! Egy almáért is ölni tudnék jelenleg.

Nyöszörögve fordultam a hátamra… vagyis fordultam volna, de így sikeresen legurultam a fatörzsről, és mikor talajt fogtam, bevertem a hátam is. Nem is én lennék, komolyan mondom! Jajgatva fordultam a hasamra, majd addig „küzdöttem”, míg fel nem tudtam térdelni. Ráültem a sarkamra és kihúztam magam, az ég felé nyújtózkodtam, amennyire tudtam, hogy kiroppanjon. Lassan meg is hallottam a kattogást, miközben lomhán leengedtem a karjaim. Jólesően kifújtam a levegőt.

Hirtelen csengeni kezdett a fülem. A mai nap másodszor. És azonnal jöttek a hangok is.

Dobolás. Valaki, vagy valami eléggé gyorsan közelít felém. Lihegés. Ez az akármi elfáradt. Reccsenés. Rálépett egy ágra. Heves szívdobogás. Fél. Retteg. Menekül…

Abban a pillanatban egy kisegér futott ki az egyik bokor alól. Hangosan cincogott, és egyenesen felém tartott. Nem vagyok az az ijedős típus, tényleg, nekem bárki bármikor bármit mutathat, nem rémülök meg, de szégyenszemre, az egerektől rettegek. Szóval ez a frászt hozta rám. Világéletemben nem sikítottam még úgy, ahogy akkor, mikor ráeszméltem, hogy ez a számomra ártalmatlan, aprócska rágcsáló felém tart. Hátraestem, neki a farönknek, onnan felálltam, felhúztam a jobb lábam, magamhoz húztam a karjaim és eszméletlenül sikongattam. Mikor már megfájdult a torkom, és végre abbahagytam a visítozást, rájöttem, hogy nem hallom az egeret. De nem is láttam, mivel becsuktam a szemem. Bátorságot merítettem valahonnan – magam sem tudom, honnan –, hogy kinyissam, és megkukkantsam azt a fehér, apró, ártalmatlan, cincogó, utálatos kis szörnyeteget, nem várt látvány fogadott…

Egy Rettenetes Rém feküdt előttem, összeszorított szemekkel, két mellső mancsa szorosan a fejéhez simulva, mintha a fülét próbálná befogni. A kis sárkány – mert hát ugye a Rettenetes Rémek mégsem akkorák, mint egy Siklósárkány – világoszöld színű volt, talán kicsit sárgás beütéssel, és ez barna folt húzódott végig az oldalán. Nagyon szép volt és aranyos, mindig imádtam őket, annak ellenére, hogy rossz hírükben állnak. Olyan pajkosak, ravaszak, kicsit még rosszak is, de pont ezért cukik.

A sárkány kinyitotta a szemeit és rám nézett. Citromsárga íriszében a pupilla tág volt, de azonnal összeszűkült. Felállt és halkan morogva hátrált egy lépést. Ekkor vettem csak észre, hogy a szájából valami hosszú, csupasz, vékony kis akármicsoda lóg ki, amit azonnal felszippantott… Magasságos Thor! Ez megette az egeret! Ezer hála kicsi Rém! Lassan leereszkedtem fél térdre.

- Hé! Helló, kispajtás! Ne félj, nem bántalak téged! –nyugtattam, miközben elővettem a szatyromból a kisebb halat, amit erre az esetre tettem el. Kinyújtottam felé. – Nem vagy éhes? Neked adom! –dobtam oda elé. Vonakodva indult el felé, majd gondosan megszaglászta, a mancsával forgatta, mintha azt nézné nem-e rejtettem bele valami ehetetlent. Jót nevettem rajta, mire kíváncsian felpillantott rám.

Mi az?, hallottam meg egy kellemes, mélyebb lejtésű fiú… nem, inkább férfi hangját. Mivel az erdő mélyén voltam, nem néztem körbe, hogy ki szólhatott. Valahogy éreztem, hogy a sárkány az. Nevetésem mosolyba torkollott, kedvesen pillantottam a Rettenetes Rémre.

- Nem tettem bele semmit. Nyers hal, amilyet horgászni szoktatok… vagy nem tudom, mit esztek. –Ekkor mosolyom eltűnt az arcomról, kissé aggódva, zavartan pillantottam rá. – Nem szereted? Van nálam egy kis csirkecomb is, ha azt szeretnél enni! Csak… jelezz, ha nem kell a hal –hadartam a szatyorban kotorászva, hogy előkeressem azt a kis húst is, amit otthon találtam, de hirtelen ismét meghallottam a hangot.

Ostoba ember, nem tudja, hogy csak halat eszünk…, morogta kissé lenéző hangnemben. Erre abbahagytam a kutatást és néztem, ahogy egyben lenyeli az egészet. Az egyik pillanatban még ott volt a hal, a másikban már nem. Nagyon éhes lehetett.

- Ennyire éhes voltál? –kérdeztem.

Mintha nem tudnék halászni…, hallottam meg ismét a lekezelő férfihangot, majd a sárkány a szemét forgatva elnézett oldalra. Kissé nagyon elegem lett abból, hogy így beszél velem. Lehet, hogy nem tud arról, hogy értem mit mondd, de akkor is! Ez felér azzal, hogy kibeszél a hátam mögött.

- Tudod, visszavehetnél kicsit ebből a megvető hangból! –mondtam, majd a számhoz kaptam a kezem. Elszóltam magam. A Rettenetes Rém erre rám pillantott. Pupillája mintha kissé kitágult volna sárga íriszében. Hitetlenkedve mért végig, majd az arcomat kezdte fürkészni.

Te hallasz engem., mondta. Kijelentése rendkívül határozott volt, mégis kíváncsiságot éreztem mély hangjában. Tett felém egy lépést, megfontoltan, kissé félénken. Hogy lehetséges ez?

- K-Kívülálló vagyok –feleltem halkan. Gondoltam nem lehet nagy baj, ha egy sárkány tud róla. Hisz más nem érti, amit mond. Elég intelligensnek tűnik, talán még tud is nekem segíteni. Esetleg válaszol pár kérdésemre. – Értem a sárkányok beszédét.

Érdekes. Ilyenről sok éve nem hallottam. És, hány éves vagy? Hogy lehetséges az, hogy életben vagy? A fajtátok nem öli meg a Kívülállókat, mint a sárkányokat? És miért vagy velem ilyen kedves? Ki vagy te egyáltalán?

- Tizennyolc éves leszek a télen. Nem rég fedeztem fel a képességem és konkrétan ma, szóval eddig nem nagyon kellett rejtegetnem senki elől. De igen, megöli őket, ezért is kell rejtegetem, nem akarok még meghalni. Azért vagyok veled kedves, mert az anyám úgy nevelt, hogy ha nem bántasz egy sárkányt, akkor ő sem fog téged, és nálam ez eddig bevállt, remélem most is be fog. A nevem Hajnalpír.

Hajnalpír? Mint Haddock?, érdeklődött, mire bólintottam. A végén kiderül, hogy ismer. Erre megnyalta a szemgolyóját. Istenek, ez undorító! Valószínűleg grimaszoltam, bár én nem vettem észre, mert oldalra döntötte a fejét és összehúzta a szemeit. Te a vörös szakállas lánya vagy, nem? A főnöké. Akkor miért nem öltél meg? Minden ember, aki a vérvonalába tartozik, ölt már sárkányt ennyi idősen. Te öltél már?

- Igen, a törzsfő lánya vagyok. Már mondtam, anyám nem így nevelt. Szerinte ti, sárkányok, intelligens, gondoskodó lények vagytok. Én hiszek neki, annak ellenére, hogy elrabolta egy olyan négyszárnyú sárkány, aminek nem tudom a nevét, mikor öt éves voltam. És nem, még nem öltem sárkányt, és nem is szándékozok.

Érdekes vagy, Kívülálló.

- Van nevem is. Én hogy szólíthatlak? Vagy baj, hogy tegezlek?

Mi az a tegezés?, kérdezte.

- Amikor úgy beszélek veled, mint egy fiatallal, és nem magázlak. Szóval, ha úgy beszélek magával, mint most, vagy éppen Uramnak szólítom, és nem azt mondom, hogy szólítalak. Érted? –hangsúlyoztam ki a magázásra formált szavakat. Erre bólintott.

Igen, értem. Tegezz nyugodtan, annyira nem vagyok öreg. Csak hetvennégy vagyok., mondta szerényen, mégis büszkén. Szemeim kitágultak, elakadt a lélegzetem.

- Az szép kor. Mi, emberek örülünk, ha megéljük a hatvanötöt. Főleg itt, északon –nevettem zavartan. Csak azt nem tudtam, miért vagyok zavarban… ja, talán, mert egy sárkánnyal beszélgetek. Nem vagyok komplett.

A sárkányoknál nem ritka, ha százon felül vagyunk. Sőt, egyes fajok az ezret is megélik.

- Lenyűgöző! –ámuldoztam. – Mindig is kíváncsi voltam a sárkányokra. A Sárkányok Könyve kissé hiányos. És ott legfőképp arról írnak, hogyan kell ölni. Szóval, hogy szólíthatlak? Biztosan van neved.

A sárkányoknak nincs nevük, Hajnalpír. Egyiknek sincs. Ez ilyen sárkány-dolog, amit nem érthetsz, elég összetett és komplikált., mondta.

- Nem is értem –vallottam be, miközben kényelmesen törökülésbe tornáztam magam. Elővettem egy kis csikrecombot és azt kezdtem majszolni, reménykedve, hogy a Rémet nem fogja zavarni. – Mesélsz még nekem?

Mire vagy kíváncsi?, feküdt le elém, meg nem szakítva a szemkontaktust és megtartva a távolságot. Tartott tőlem, akármennyire is próbálta, vagy nem próbálta leplezni. Nem bízott meg bennem, bár nem is vártam el tőle. Teljesen érthető volt a távolságtartása.

- Találkoztál már más Kívülállókkal?

Igen, délebben sok van belőlük, ott nem gyilkolják őket le. Ott el vannak fogadva. Az egyik fiúnak, akit láttam, olyan ereje volt, hogy képes irányítani a földet. Egy lány energiapajzsot hozott létre a faluja köré. Valaki teleportálni is tud. Vagy elveszi az emlékeidet. De a Belső-tenger szigetein nem nagyon fogadják el őket. Az Ölvész címereseknél még eggyel sem találkoztam.

- Jártál az Ádázoknál? Oswaldnál, a Jámbornál?

Igen, valószínűleg. És amúgy a te erőd nem az, hogy megértesz minket, sárkányokat.

- Akkor mi? –érdeklődtem félig teli szájjal. Valószínűtlennek tartottam, hogy másfajta erőm legyen. A szuperhallás még csak hagyján, meg a kifinomult érzékszerveim is. De tuti, hogy megértem őket. Ebben biztos vagyok.

Te gondolatolvasó vagy., közölte. Nesze neked, Hajnal! A Rém többet tud, mint te! És ez tényleg valószínűbb… Nem létezik olyan képesség, hogy megérted a nyelvünket. Vagyis, de létezik, de kétlem, hogy az lennél. Minden sárkánynak egyedi a hangja, a beszéde is, akár a foltok. Csak a gondolatunkban olvashatsz. Hallod azt, ha morgok rád, nem?, kérdezte. Bólintottam. Na, látod! Csak a fejemben turkálsz, akaratod ellenére, és csak azt hallod, amit én is akarok, hogy halld. Érted?, mondta, mire felszaladt a szemöldököm a homlokomon.

- De akkor az emberekét is kellene hallanom, nem?

Az emberek elméje összetettebb, mint a sárkányoké. Ezért hallasz csak minket. Idővel a két lábon járókét is meghallod, amint teljesen kifejlődött a képességed. Sőt, lehet, hogy más lények fejében is olvashatsz majd. Bízz bennem.

- Milyen lényekében?

A pici kétlábúak, a zöld lények, a halemberek, a szárnyas lovak, az angónok, a hermionok, a lidércek.

- Úgy érted manók, trollok, sellők és pegazusok? –kérdeztem.

Nem tudom a te fajtád, hogy hívja ezeket, de biztos. Ja, az éneklő halembereket kihagytam.

- Szirének –javítottam ki. Erre megforgatta a szemeit.

Mindegy.

- De ezek nem léteznek. Kalmár Johann mondott meséket, miszerint délen, keleten és nyugaton látott sellőket, meg egy hermionnal is találkozott, de sosem hittem el. Ezek csak legendák.

Mint a sárkányok., vágott vissza.

Ezzel nem tudtam harcba szállni. Igaza volt. Az Éjfúriákat is mítosznak hittük, de nemrég egy példány elkezdett minket támadni. Bár hetek óta őt sem látni. Meg az Ezerévesek. A Rém említette, hogy léteznek. Talán a többi is… Elképzelhető, hogy… tényleg manók és trollok lopkodják el Bélhangos bal zokniját?! De miért csak a balt? Két ballábasok, vagy mi?

- Lépjünk tovább! Öhm… Találkoztál már Ölvésszel? –kérdeztem, miközben messze hajítottam a csirkecsontot.

Még nem, de nem is akarok. Nagyon vad, és kegyetlen sárkánynak tartják. Az egyik barátom látott egyet. Azt mondta, épp a felhőkből nyert villámot és azzal pörkölt oda egy embernek, aki közel merészkedett a fészkéhez. Nagyon féltik a fiókákat.

- Milyen ritka sárkányokat láttál már? –kíváncsiskodtam.

Hát, attól függ, mi számít ritkának. Láttam egy Prémvadászt, egy csapat Szárnyváltóval is összefutottam már. Egy Csonttörővel, egy Fanyeső családdal, láttam egy Óceánfúriát is délebben, meg…

- Állj! Óceánfúria? Azok milyenek?

Éjfúriát láttál már?, kérdezte, mintha olyan gyakori látványosság lenne, mint egy Sikló.

- Az istenek mentsenek meg, ha látok egyet! Nem, még soha. De kíváncsi lennék rájuk.

Mindegy. Olyanok az Óceánfúriák is, csak… fehéres-kékes színűek. Már amennyit a vízben látni lehet., mondta, majd mintha felfigyelt volna valami zajra, felkapta a fejét és az erdő nyugati része felé kezdett figyelni, a Holló szirt irányába. Egy perc csend után ismét rám pillantott. Hamarosan mennem kell, Hajnalpír. Még két kérdésre van időm, aztán a csapattal tovább állunk.

- Nem látlak többé? –Tudtam, hogy ezzel ellőttem az egyik lehetőségemet, de nem zavart. Úgy éreztem, összebarátkoztam ezzel a sárkánnyal. És szerettem volna még látni.

Nem tudom, hogy visszajövök-e. De ha valahol nyugaton jársz, Reves közelében, keress meg. Ott a fészkünk.

- Az utolsó kérdésem az, hogy… Adhatok neked egy nevet? Hogy ha legközelebb összefutunk, tudjalak valahogy megszólítani –mondtam félénken. Erre pupillája mintha jobban kitágult volna.

Örülnék neki., hallottam meg a választ a fejembe. Elmosolyodtam, majd pár pillanat múlva, miután átgondoltam mindazt, amit róla tudok, csak annyit mondtam:

- Vándor.

Akkor mintha mosolyra húzódott volna a szája. Persze jobban hasonlított vicsorgásra. Felállt s odajött közvetlen elém. Érdeklődve, kíváncsian figyeltem, ahogy megböki a kezem. A hátára tettem a tenyeremet. Éreztem a száraz pikkelyek súrlódását az én finom emberi bőrömmel, ahogyan végigsimítottam rajta. Furcsa meleget árasztott magából, amitől egy pillanat alatt kirázott a hideg. A karom, a lábam, a hátam, mind lilabőrös lett. Éreztem, ahogy levegőt vesz, és mintha a kis szíve dobogását is érzékeltem volna a tenyerem alatt. A kicsi, zöld, barna csíkos Rém lehunyta a szemeit. Hallottam, hogy dorombol, mint egy boldog macska, aki élvezi a kényeztetést. A következő pillanatban viszont felnézett rám.

Igazán élvezném még a varázsmancsaid kényeztetését, de indulnom kell. Viszlát, Hajnalpír., köszönt el, majd egy nagyon furcsa és vicces hangot hallatva, akár egy rekedt papagáj, felszállt és kirepült a lombkoronák védelme alól. Mosolyogva intettem utána.

- Viszlát, Vándor.

Pár percig még néztem a helyet, ahol a Rém eltűnt, majd nagyot sóhajtva felálltam, majd elindultam hazafelé. Nem érdekelt, hogy Alkony letépi a fejem, amiért nem találtam pletykabogyót. Keressen maga, ha ennyire akar enni!

A beszélgetés Vándorral elgondolkodtatott. Mindig olyan butusnak hittem a Rettenetes Rémeket, hisz úgy viselkednek, mint a virgonc kölyökkutyák. Vele máshogy volt. Ő teljesen intelligensen beszélt velem, nem voltam képes hülyének nézni, ahogy ő sem nézett annak engem. Felnőttként viselkedett, nem mintha nem lett volna az, hisz hetvennégy éves volt, de akkor is. Nem gondoltam volna, hogy egy sárkányba ennyi ész szorult. Anya sokat mesélt arról, hogy a sárkányok nagyon intelligens lények és ugyanúgy átérzik a fájdalmat, a szeretetet, az örömöt és a gyűlöletet, ahogy mi. De ezt mégis másnak éreztem. Az, hogy ez a vad sárkány a bizalmába fogadott, rettentő jól esett, hisz igazából semmi oka nem volt rá. Azonban megtette. Nem tudom, mi vezette rá. Lehet, hogy nem hitt veszélyesnek? Vagy, csak mert adtam neki halat? Vagy a Kívülállóságom miatt?

Na, ez meg a másik! Tudta, hogy más vagyok, rájött a titkomra és mégsem támadt meg. Nem úgy viselkedett, mint egy ember, aki azonnal megölt volna, hanem megdöbbent, sőt örült neki. Nagyon jól esett, hogy valaki így is elfogad a testvéreimen kívül. Eszembe jutott az is, amit mondott. Nem megértem a sárkányok nyelvét, hanem gondolatolvasó vagyok. Képes vagyok olvasni a sárkányok fejében. Az emberekében csak azért nem megy még, mert összetettebb elméjük van. És a lények… a lidércek, az angónok, a hermionok, sellők és manók, meg az összes többi… Lehetséges, hogy ezek tényleg léteznek és nem csak kitalálta őket? Nem, túl bonyolultnak hangzott ahhoz, hogy akkor találja ki.

Ezen gondolkodtam hazafelé menet, fél órán keresztül, amíg el nem értem a hátsó ajtót. Halkan nyitottam be, tudtam, hogy sokáig voltam távol és Alkony nagyon mérges lesz rám. Nos, igazam lett, ugyanis alig csuktam be magam után a bejárót, nővérem megragadta a fülemet – minek köszönhetően elejtettem a kosarat – és elrángatott egészen a lépcsőig, onnan pedig fel a szobánkba. Jajgatva követtem, kénytelen voltam, mivel, ahogy ismerem, a fülemet is letépi, ha nem megyek. Kinyitotta előttem az ajtónkat, majd belökött. Alig tudtam megállni a lábamon, az ágy szélébe támaszkodtam meg, nehogy lefejeljem még azt is. Alkonypír becsukta a bejáratot, majd tűzvörös fejjel rám nézett.

- Mégis hogy mersz így ideállítani? Még csak áfonyát sem hoztál! Tudod meddig voltál távol? Két órán keresztül! Szét aggódtam magam miattad, hogy egy Sikló felnyársalt, vagy egy Gronkel rád ült, vagy egy Cipzárhát leforrázott gázzal, aztán felrobbantott, bár nem hallottam robbanást, de tudod, hogy milyen vagyok és, hogy mennyire túlaggódok meg túlreagálok mindent és, hogy levegő… –Ennél a pontnál vett egy mély lélegzetet, hogy folytatni tudja. Egyre hangosabban beszélt, innen már szinte kiabálva folytatta. –… és, hogy mekkora bajba tudsz keveredni, mert olyan felelőtlen vagy, hogy az istentelen! Gratulálok Hajnalpír, megint felhúztad az idegeimet! Miért jó neked, hogy kihozol a sodromból, ha? Csak a vérnyomásom lesz magas tőled, amitől még idegesebb leszek és mindenkivel kiabálok és… és kifogytam.

- Kitaláltad már mi lesz vacsi? –kérdeztem tök higgadtan, mintha az előbbi kiabálását meg sem hallottam volna. Eltátotta a száját, hirtelen nem tudta eldönteni, hogy folytassa-e a kiabálást, amiért megint semmibe vettem a kiakadását, vagy a kérdésemre válaszoljon inkább. Vörös feje kezdte visszanyerni az eredeti színét, ebből arra következtettem, hogy a második opciót választotta. Alkonynak vannak dühkitörései, amit az évek alatt megtanultam kezelni.

- Valószínűleg báránybordát és disznósültet csinálok, talán egy kis sült csirkét is, hozzá sült burgonyát. Azért kellett volna az áfonya… díszítésnek…

- Vikingek vagyunk. Magasról teszünk a díszítésre –mondtam, miközben leültem az ágy szélére.

- Jó, rendben, de tudod, milyen vagyok –toporzékolt.

- Hogyne tudnám –forgattam meg a szemeim.

Ebben a pillanatban megszólalt a kürt. Mély hang visszhangzott végig a házak falai közt, hosszasan, házrengetően. Ezt a kürtszót csak egy alkalommal használjuk. Ha hajó közeleg. Érdeklődve néztem nővéremre, kinek tekintetéből azonnal kiolvastam a választ a fel nem tett kérdésemre. Jönnek. Felpattantam, majd kihajoltam a nyitott tetőablakon. Az emberek mindenfelé futkostak, rendezgették a falut, hogy megfelelő legyen a törzs fogadásához. A végét kapkodták, én sem számítottam arra, hogy ilyen hamar jönnek. A tengerre pillantottam. Ahogy a vizet pásztáztam megpillantottam egy foltot.

Hirtelen viszont kiélesedtek a körvonalak, és mintha a szemem ráközelített volna. Két hajó tartott felénk. Egy hibbanti és egy idegen. Valószínűleg tamarani. Akkor még nem is tudtam, mennyire nagy hatással lesz rám ez az egy hajónyi ember…

Nos, ennyi lenne hát a 4. fejezet. Ha tetszett, írjatok véleményt, ha nem... akkor is, mert a negatív kritikát építő jelleggel fogadom :) Ha bármi kérdésetek van, nyugodtan írjátok meg, szívesen válaszolok, ha tudok :) Hétvégén hozom a folytatást! :)

Sziasztok! ;)