2. Siklóvész

Két és fél órát szenvedtünk vele, de végül kész labirintust sikerült készítenünk az arénából. Hulla fáradtan estünk össze az egyik falnál. Még életemben nem dolgoztam ennyit! Soha! Pedig apám gyakran beállított a kovácsműhelybe, meg lényegében bárhová, ahol éppen segíteni tudtam. Alkony mellém rogyott le, fejét a vállamra hajtotta és lehunyt szemmel annyit mondott:

- Kelts fel tél előtt, hogy menjek haza!

- Csatlakozom! –motyogta a kidőlt Eliza mellettem, de ő már a falnak támaszkodott neki.

Mellette José kuporodott. Hanyagul simította hátra homlokára tapadt szőkésbarna haját. Nala próbált erősnek tűnni, de látszott rajta, hogy elfáradt, mivel lihegve dőlt neki a felállított választónak. Miguel két csicskája, Matt és Saskarom pedig kifeküdt, le a földre, tisztán hallgató volt, ahogy beverik a fejüket. Én kimerülten hajtottam a fejem Alkonyéra, aki morgott nekem valamit, de meg sem hallottam. Csak lehunytam a szemem. Hirtelen minden előjel nélkül csengeni kezdett a fülem, ezzel tompítva a kinti világ zaját. Olyan élesen sípolt, mintha a fejem légüres lenne, szinte már visszhangként verődött vissza mindenhonnan. Alig fél percig tartott, már kezdett belefájdulni a fejem, de a sípolás végül abbamaradt. Helyét egy kevésbé természetes dolog vette át.

Levegővétel. Nem átlagos, inkább, mint valami állat. Sziszegés. Egy kígyóéra hasonlító. Madárhang. Nem megszokott. Kopogás. Mintha valaki magassarkú csizmát húzva sétálna a Nagy Terem kőpadlóján. Egy sárkány. Egy Siklósárkány. Karmai halkan kopognak a kövön, lopakodik. Közelít felénk. Vadászik. Ránk vadászik. Érzem.

Óvatosan nyitottam ki a szemeimet. Bélhangos még biztosan nem ért vissza, már hallanánk a dicséretet, vagy épp a morgást, hogy végeztünk. Ő nem engedne csak úgy ránk egy sárkányt, a képzés elején nem. Feszülten néztem körbe, igyekeztem minden apró mozdulatot kivenni a falak vetette árnyékokból. Semmi. A nesz abbamaradt. Teljes csend uralkodott, csak aludni készülő csapattársaim levegővétele hallatszott. Honnan vettem egyáltalán, hogy erre tart egy Sikló?

Az agyamra ment a sok olvasás, gondoltam, ezzel magamat nyugtatva, hogy nem vagyunk veszélyben. Épp készültem letenni a fejem, mikor ismét egy jellegzetes hang ütötte meg a fülem. Sistergés. Pattogó tűz. És egy szag… magnézium!

- Hasra! –üvöltöttem el magam, lelökve Alkonyt és Lizt fekvő pózba. A többiek ijedten terültek ki a talajon, éppen időben. Ugyanis a sötétkék hüllő épp abban a pillanatban lőtt felénk előröl. Addig észre sem vettem, hogy a kanyarban bujkált. Okos jószág… jó vak voltam. A vakító fényű, rövid lángsugár felettünk csapódott be, nem kicsit megpörkölve a fát. Mikor látta, hogy célt tévesztett, nagy irammal kezdett felénk közeledni. – Futás! Nyomás, gyerünk! –siettetem az embereket, miközben talpra ugrottam.

Senki sem tétlenkedett. Egy emberként álltak fel és az álmosságtól kissé dülöngélve, majdnem esve-kelve futni kezdtek, amerre láttak. Nem is vártam tovább. Bevettem egy jobb kanyart, majd egy éles balt. Hátra sem nézve, hogy engem követ-e vagy sem, csak sorra vettem be a kanyarokat random módon. Egyszer majdnem összefutottunk Nalával, minek következtében elkezdett kiabálni, hogy én nem figyelek oda, ezzel felkeltve a Sikló figyelmét mindkettőnkre. Gratulálok! Ostoba szőke…

De nem is késlekedett, azonnal szedni kezdte a lábait, ahogy csak tudta. Nos, én nem voltam ilyen gyors. Egy hajszálon múlt, hogy az a dög elkapjon. Erős állkapcsa pont mellettem zárult össze, a könyökömmel állon csaptam, nem túl erősen, de pont annyira, hogy érezze. Nem akartam komolyan bántani, viszont a kajája sem szándékoztam lenni. Erre a Siklósárkány egy pillanatra megállt és az állkapcsát mozgatta, így volt időm eltűnni a kanyarban. Fel is adta az üldözésem, mást vett célba. A második fordulóban Alkonyba botlottam. Éppen sikerült lefékeznünk, mielőtt egymásba szaladtunk volna.

- Nagyon rossz érzésem van –mondtam neki gyorsan. Erre bólogatni kezdett.

- Nekem is. Egy pillanatra hunytam be a szemem, de láttam valamit. Azt hiszem… -kezdett volna mesélni, de befogtam a száját és körbenéztem.

- Ezt ne itt, oké? –motyogtam halkan, mire bólintott. Elvettem a szájától a kezem.

- De te honnan tudtad, hogy jön? Ha nem vagy, halottak lennénk.

- Nem tudom, oké? Csak… éreztem. Hallottam, hogy jön –hangsúlyoztam ki a „hallottam” szót. Elkerekedett szemmel nézett rám.

- Az nem lehet. A Siklók nagyon halkak, és fél kómában voltunk. Lehet, hogy te is vagy valami.

- Remélem nem… –suttogtam. Nagyon jól tudtam, mire gondol. Hogy én is Kívülálló vagyok.

Egy olyasfajta ember, aki képességgel rendelkezik és a vikingek nagyon gyűlölik őket. Tizenöt éves kor körül kezd jelentkezni bármily tünete annak, hogy valaki képességet kapott, hisz nem tudja kontrollálni, lebuktatja magát. Itt, Hibbanton halál jár a Kívülállóságért, akárki fia vagy lánya vagy. Hiszen felbolygatja az ember agyát. Állítólag a sárkányok és Xypia oldalára állítja az embert, legyen bármilyen erős akarata. Én mindig tiszteltem a Kívülállókat, de sosem gondoltam bele, hogy én is azzá válhatok valamikor. De az nem lehet! Hisz tizennyolc leszek, nem tizenöt. Már rég jelentkeznie kellett volna az erőmnek. Az, hogy sárkánypárti vagyok egy szinten meg egy másik dolog, hisz már nagyon kicsi koromban ezt tanultam anyámtól. Ha nem bántod, ő sem fog. Így abban a hitben nőttem fel, hogy a sárkányok lehetnek jók is, és anyát sem ölték meg, hanem csak vigyáznak rá valahol messze innen. Nem, az, hogy meghallottam csak véletlen. Egy megérzés. Nem leszek Kívülálló. Hablaty sem lesz az, mert…

Hablaty!

Ijedten kezdtem el kapkodni a fejem. Alkony, mintha olvasna a gondolataimban, ugyanezt tette. Tudtam, hogy neki is leesett a tantusz. Hablaty eltűnt. Megrémültem, rettenetesen. Ha bármi baja lesz az öcsémnek, nem tudom, mit fogok tenni…

- Futok egy kört! Te mássz fel valahogy, nézz körbe! –mondta nővérem és már el is tűnt. Nem tétlenkedtem, azonnal kapaszkodópontot kerestem a fafalon. Nem volt túl nehéz dolgom, bár igaz, könnyű sem, hisz párszor megcsúszott a lábam. Ennek ellenére sikeresen feljutottam. Szükségem volt pár pillanatra, míg megtaláltam az egyensúlyt, de utána, már bátran néztem körbe az Arénába. Igyekeztem először megkeresni a sárkányt, ami sikerült is. El volt foglalva az egyik fiúval. Legalábbis én azt hittem. Nem láttam pontosan ki az, akárhogy hunyorítottam. De akkor megcsapott egy kiáltás, és a Sikló megiramodott. Hablaty kiáltása…

Kétségbeesetten kezdtem el felé rohanni az összetákolt labirintus falain. Követtem a kékséget, ami az öcsémet üldözi. Nem érheti utol. Nem kaphatja el. Odaérek…

Úgyis elkaplak!, hangzott hirtelen egy lány hangja. Lágy volt és játékra invitáló, mégis idegenen hangzott számomra. Még soha életemben nem hallottam. Fogalmam sincs, merről jöhetett. Nem törődtem vele. Azt tartottam fontosnak, hogy odaérjek.

Leugrottam az egyik „járatba”. Akkor vettem észre, hogy Hablaty zsákutcába ért, éppen velem szemben. Nem tudott merre futni, útját pedig elállta a Siklósárkány. Félt, ezt tudtam jól, láttam rajta. A sárkány oldalirányt fordult és felemelte a farkát. Megjelentek rajt a tüskék. Húsz centis, mérgező, kilőhető tüskék, melyből egy darab képes eszméletlen fájdalmat okozni. És ez még csak egy fiatal példányé. Egy felnőtté harminc-negyven centis is lehet, és a méreg csak jobban kínozza az embert. Ledermedtem. Földbe gyökerezett a lábam a félelemtől. A sárkány a szemem láttára végezhet az öcsémmel… Végül erőt vettem magamon, hogy megmozduljak. De ahogy egyet léptem, a Sikló kilőtte a tüskéit Hablaty felé. Hallottam a kiáltását… és a saját sikolyom. A szám elé kaptam a kezeimet. A könnyek patakokban folytak végig az arcomon.

És akkor a Sikló rám nézett. A könnyfátyolon keresztül is láttam, hogy szemében pajkosság, játékosság csillog. Szárnyait közel húzta magához, a végén lévő karmok mintha rám mutattak volna. Kérdőn oldalra döntötte a fejét, megmozgatta tüskegallérját, mint egy kisgyerek, aki épp azt kérdezi: „Játszunk?”. Csakhogy ez egy sárkány. Ezek nem szoktak az emberekkel játszani. Látva mennyire összetörten bámulok rá, meglepődve oldalra lépett egyet és maga mögé pillantott. Ugyanezt tettem.

Hablaty, kezeivel védve a fejét, a fal és a labirintusfal sarkában volt összegömbölyödve. Egyik tüske sem találta el, az összes körülötte volt, mintegy börtönt képezve köré. Hatalmas kő esett le a szívemről. Láthatóan megkönnyebbülve, szélsebesen futottam oda hozzá. Nemtörődöm módon kerültem ki a Siklót, aki nem is tett semmit, csak állt és nézett. Áttörtem a kicsi tüskefalon, letérdeltem az öcsém mellé, s szorosan magamhoz öleltem. Először kicsit megijedt, majd mikor észrevette, hogy én vagyok, azonnal visszaölelt. Nyugtatóan simogatni kezdtem a fejét, végigszántva a puha, aranybarna hajtincseken. Ismét egy könnycsepp szelte végig az arcomat. Örömkönny volt, nem más.

- Mégis mit képzeltél? Hogy jutottál be? Mikor? Ha még egyszer így rám ijesztesz, olyat még nem értél, világos? –kezdtem el dorgálni, mire felnézett rám. Smaragd szemeiben könnyfátyol, ő is megkönnyebbült, akárcsak én.

- Amikor végeztetek, akkor értem vissza. Láttam, hogy kidőltetek, gondoltam nem lesz baj, ha felkeltelek titeket, mielőtt Bélhangos ideér.

- Te engedted ki a Siklót? –készültem volna háborogni, de megrázta a fejét.

- Nem. Amikor beértem még nem volt szabadon.

Végül egy madárcsicsergés szerű hang zökkentett ki minket a beszélgetésből. A Siklósárkány játékra invitáló pózt vett fel, kerek pupillával nézett ránk. Ez meglepett. Egyik sárkány sem volt még ilyen barátságos. Bár, a kezdeti magnéziumbomba nem hiányzott.

Te is fogócskázol velünk?, hallottam meg ismét a lány hangját. Kíváncsi volt és kedves, érdeklődő, de egy kis félelem is bujkált benne. Akaratlanul körbenéztem, keresve, hogy ki szól, és kinek. Néhányszor már megesett velem, hogy ismeretlen hangokat hallottam, fiatalabbakét, idősebbekét, nőkét, férfiakét, de sosem találtam meg a forrásukat. Néha rá is kérdeztem az embereknél, hogy ők is hallották-e, de mindig fejrázást kaptam válaszul. Szóval inkább nem foglalkoztam vele, meggyőztem magam, hogy csak a képzeletem szórakozik velem, nem más. Hé, hozzád beszélek!

- Te is hallottad? –kérdeztem halkan Hablatytól. Értetlenül nézett rám.

- Mégis micsodát?

- Egy lányt…

Hirtelen mintha mindent kizártam volna. Csak a legapróbb rezzenésekre és neszekre tudtam koncentrálni.

Lépések. Három ember felénk tart, gyors, mégis halk léptekkel. Egy súrlódás. Valaki kirántott egy kardot a tegezéből. Lihegés. Elfáradtak. Látni véltem, ahogy a Siklósárkány izmai megfeszülnek. A pikkelyei mintha jobban a testére lapultak volna. Valami sistergést is hallottam, de ez most nem a lánggyűjtésből származott. Ahol a napfény érte a pikkelyeket, mintha vizet párologtatott volna. Éreztem a vas szagát.

A Sikló feszülten figyelni kezdett előre. Morgás tört fel a torkából. Pupillája összeszűkült. Támadó pozíciót vett fel. A tüskék is újra megjelentek a farkán, készült a támadásra, akárki is jöjjön. Összehúzta sárga szemeit, összpontosított arra, hogy bármi, ami megjelenik előtte, él és mozog, azt pontosan célba véve le tudja lőni. Szétterjesztette szárnyait, ezzel eltakarva minket. Mintha védelmezne Hablatyot és engem. Bár szerintem inkább csak nagyobbnak akarta mutatni magát.

És a kanyarban megjelent három ember. Alkonypír, José és Eliza. Liznél kard volt, valószínűleg őt hallottam, hogy előrántja. Jo szekercét szorongatott, nővérem pedig fegyvertelenül állt mellettük. Vagyis, volt nála kard, csak nem vette elő. A Sikló rájuk mordult, lendítésre emelte a farkát. Mind támadó pozíciót vettek fel… Alkonyt kivéve.

Ők az én játszótársaim!, hallottam meg ismét a lány hangját. Most viszont ideges volt, frusztrált. Ritka, hogy egy alaktalan hangot kettőnél többször halljak, ezért sem szoktam foglalkozni vele. De ez negyedszer szólalt meg. Furcsa érzésem támadt. Nem tudtam, miért. Abszurd sejtésem támadt a hang gazdájáról.

Gyorsan felpattantam, és mielőtt a Sikló a barátaimra lőtte volna a tüskéit, közéjük ugrottam. Egyik kezem a rohamozni készülő Liz és José, a másikat a lövéshez folyamodó sárkány felé tartottam. Mindannyian leálltak. A két ember furcsán nézett rám, mikor a tüskegalléros hüllőre néztem és lágy hangon beszélni kezdtem hozzá.

- Nyugi! Nyugalom! Nem fognak bántani, nem engedem! –mondtam olyan finom hangszínnel, amilyennel csak tudtam. A Sikló visszapillantott rám, abbahagyta a morgást. Pupillája kikerekedett. Óvatosan közelebb léptem hozzá, mindkét kezem felé fordítva. – Nyugodj meg! Semmi para. Nem akarok rosszat! –beszéltem hozzá tovább, minden mondatnál egy kicsit közelebb araszolva. Olyan érzésem támadt, hogy meg tudom szelídíteni. Ahogy anya is áradozott róla mindig. Intelligens lények, ismerik a szándékainkat. Majd most meglátjuk. Jobb kezemmel nyújtózni kezdtem a farka felé, mit idő közben lejjebb eresztett, de tüskéit nem húzta vissza a felkészültségből. Kész volt minden eshetőségre. – Te csak játszani akarsz, ugye kislány? Fogócskázni. –Nem tudom, honnan jött, hogy így nevezzem. Úgy éreztem, hogy ha „pajti”-zom, meg fog sértődni, és az esélyem oda. Már csak pár centi választott el a tüskéktől. Lassan kezdte visszahúzni őket. Tekintete, miről csak egyszer-egyszer kaptam el a tekintetem, egyre lágyabb, barátságosabb lett. Csendjét mintha csicsergés váltotta volna fel. Egy pillanaton múlt csak. Egy másodpercen. De akkor…

- Hajnal, el onnan! –hangzott fel Bélhangos kiáltása.

A következő pillanatban az életerős, fiatal Siklósárkány egy kötélháló csapdájába szorult. Akárhogy próbált szabadulni, nem sikerült neki. Ijedten ugrottam hátrébb, ahogy hirtelen ötlettől vezérelve a sárkány magnéziumot kezdett okádni mindenfelé. Így ugyan sikerült egy részét kilyukasztania a hálónak, de azonnal megakadályozták a szabadulását. Morgópóc, apám jó barátja, a nagybátyám ugrott le közénk, egyenesen a sárkány fejére. Elkapta az orrán lévő szarvat és lefelé nyomta, a Sikló alsó állkapcsát pedig felfelé feszítette, összezárva a száját. Próbáltam megakadályozni, nem akartam, hogy bármi baja legyen a sárkánynak, csak azért, mert játszani szeretett volna. Hisz még olyan fiatal! Oda akartam rohanni, hogy küzdjek érte a nagydarab férfi ellen, de Alkony és Liza visszafogtak. Hablaty pedig nem mert elmozdulni a sarokból.

Egy percnyi harc után a Siklósárkány fáradni kezdett. Ahogy nagybátyám a fejét szorosan a földhöz próbálta szorítani és közben ügyelt a farkára is, meg a szájára, úgy neki egyre jobban kellett küzdenie, így pedig kifáradt. Végül megadta magát. Elterült a földön, de idegőrlő morgásba kezdett. Valamelyik viking dobott le egy kötelet, amivel megkötözték a száját, összefogták a lábait és a farkát, hogy mozdulni se bírjon. Leszíjazták a szárnyait is, amivel olykor csapott egyet az előbbi harcban, hátha fel tud szállni, de az is sikertelen volt. Sajnáltam őt. Nagyon. Nem lenne szabad ebben a szűk ketrecben élnie. Szabadon kellene szállnia a többi Siklóval, fent a felhők felett. Csakhogy a vikingekben ennyi emberség sincs.

- Adjatok egy szekercét! –kiabált fel Morgópóc, mire ledobták neki a kért fegyvert. Megijedtem. Nem akartam, hogy a Siklónak bármi baja essen. Nem akartam, hogy meghaljon. Próbáltam kiszabadulni nővérem és legjobb barátnőm szorításából, de nem sikerült. Időközben, ahogy hallottam megjelent Nala, Matt és Saskarom is, akik döbbenten nézték, hogy próbálok a sárkány segítségére sietni. Mivel az erő nem vált be, feladtam a küzdelmet és szóban kíséreltem meg a győzelmet.

- Ne! Morgópóc, kérlek! Ne bántsd! Könyörgöm! –kérleltem kiabálva, mikor a férfi megemelte a szekercéjét. Elértek hozzá a szavaim, ugyanis megállította a levegőben a fegyvert és rám nézett. Szemében megvetést láttam, furcsállást, de mintha egy kis szégyen is bujkált volna benne. Folytattam. – Ő nem akart minket bántani! Fiatal, csak játszani szeretett volna! Minden gyerek szeret játszani! Akkor a sárkányok miért lennének különbek? Ne bántsd, kérlek! Hisz olyan fiatal! A családja biztosan hazavárja. Te nem törnél össze, ha elvennék tőled a fiad? –kérdeztem az utolsó szónál megcsuklott hangon és tudtam, hogy a legérzékenyebb pontjára tapintottam rá. Nagyon szereti a fiát, aki nem mellesleg az unokatestvérem és én annyira nem bírom, mert kiállhatatlan. Vérbeli Jorgenson. De az apjának ő a mindene. Miután a felesége meghalt, nem maradt más neki. Egy pillanatra fény gyúlt a szemében, mely a győzelmemet jelentette, majd ismét sötétségbe borult, lehomályosította az abba vetett hite, hogy ő viking, nem tűnhet gyengének azáltal, hogy megkegyelmez egy sárkánynak.

- Olyan vagy, mint az anyád!

Csak ennyit mondott. Lendítésre emelte a szekercéjét, egyenesen a hüllő fejét vette célba vele. Ismét megkíséreltem a kiszabadulást, félig sikerült is, sem Eliza, sem Alkony nem volt elég gyors, hogy reagáljon a kitörésemre, de helyettük José kapcsolt, aki elkapta a karomat és visszarántott. Ellene is küzdöttem, de ő még jobban tartott, mint a két lány. Szóval nem szabadulhattam. A Sikló rám pillantott. Azt láttam meg sárga íriszében, amit nem akartam: a beletörődést. Tudta, hogy könnyebb meghalni, mint egy ketrecben tovább élni. Csakhogy ezt nem hagyhattam.

Hirtelen hatalmas energiahullám suhant át rajtam. Olyan erőt éreztem, mint még soha. Az adrenalin szintem megemelkedett. Vettem egy mély levegőt és kitépve a karom José szorításából futni kezdtem a sárkány felé. Utánam kaptak, de már nem értek el. A fegyver és a lekötözött Sikló közé ugrottam. Rendíthetetlenül álltam meg ott, kitárt karokkal és szigorú, szikrázó tekintettel üzenve, hogy csak a holttestemen át nyúlhat a hüllőhöz. Soha életemben nem voltam még ennyire biztos valamiben. Egy hajszálon múlt, hogy engem csapjon agyon. Pár centi híja volt. Mégsem hunytam le a szemem. Határozott tekintettel néztem vele farkasszemet.

- Morgópóc! Mégis mit képzelsz? –hallatszott a csapat gyerek mögött Bélhangos hangja. Egy emberként pillantottunk oda. Utat engedtek a félkezű és –lábú kovácsnak. – Még szükségem van arra a sárkányra!

Ez a hat szó hatalmas megnyugvással töltött el. Tudtam, hogy Beles mellettem áll, annak ellenére, hogy nem szívleli a nézeteimet.

- De Bélhangos… –ellenkezett volna Morgópóc, de a kovács közbevágott.

- Nincs de! Szükségem van arra a dögre, most képezem őket és nincs kedvem másikra vadászni! Legközelebb hagyd, hogy felfalja őket! –morogta a szakember, majd rám nézett. Kicsit sem tűnt boldognak, rajtam viszont túlzottan is meglátszott a káröröm. – Te pedig, kisasszony, fogod magad és hazavezeted az öcsédet! Vidd a nővéredet is! Elegem van mára mindhármatokból!

Ezer örömmel teljesítettem a kérését. Nekem is elegem volt a mai napból. Intettem Hablatynak, aki azóta sem mozdult el a sarokból. Boldogan pattant fel és futott oda hozzám, megkerülve a sárkányt. Mielőtt elindultam volna, visszapillantottam a hüllőre. Egyenesen a szemembe nézett.

Köszönöm!, hangzott ismét a lány hangja. Áradt belőle az őszinte hála. Ahogy szembenéztem a lénnyel, megfájdult a szemem, mintha valami belerepült volna. Megdörzsöltem, hátha elmúlik, de csak könnyeket csikartam ki magamból.

Rámosolyogtam a sárkányra, majd Hablatyra pillantottam. Valami hirtelen átsuhant a szemében. Mintha egy tervet próbálna kieszelni, minél gyorsabban. Mielőtt kérdőn nővéremre nézhettem volna, öcsém, mintha előre látta volna, hogy ezt akarom tenni, szorosan megölelt, ezzel rá irányítva a figyelmemet. Meglepetten viszonoztam, miközben letérdeltem, hogy egyrészt felérjen, másrészt halljam, mit szeretne mondani. Ugyanis tudtam, hogy mondandója van, csak akkor viselkedik így.

- Nagyon figyelj rám! –suttogta rekedtesen. Megrémisztett a hangja, nem tudtam mi baja lehet. – Hunyd le a szemed és ki ne nyisd, amíg haza nem értünk! Vagy nézd a talajt, de eszedbe ne jusson bárkire is ránézni! Úgy világít a szemed, mint az égő fáklya!

Ez a nyolc szó visszhangzott az elmémbe. Ez képtelenség! Az ember szeme nem kezd el hirtelen világítani! Hacsak… Odin segíts!

Hablaty lassan elengedett. Felálltam, majd a talajt tanulmányozva elindultam a kijárat felé. Nem néztem senkire. Nalának neki is mentem véletlenül, mire visszalökött, hogy sosem figyelek a lábam elé. Nem húztam fel magam rajta. Nem sétáltam olyan gyorsan, legalábbis szerintem. Abban reménykedtem, hogy egyik felállított falnak se menjek neki, hisz nem mertem felpillantani. Ha valaki észreveszi, végem van. Ugyanis, amikor öcsém kimondta azt a nyolc szót, összeállt bennem egy kép. Nem vagyok ember.

De én nem lehetek Kívülálló! Egyik családtagom ágáról sem értesültem, hogy bennünk csörgedezne a Kívülálló-vér! Apám része biztosan tiszta, hisz elég szigorú családban nevelkedett, az üknagyapám állítólag a saját lányával is végzett, mert egy apró jelét mutatta a fertőzöttségnek. Igen, az én népem ezt a fajta különcséget vírusként kezeli, amit gyökerestől ki kell irtani. Állítólag minden a kezdetekbeli őseinkre vezethetők vissza, az első vikingekre. Hisz a legenda szerint, az istennő, aki megteremtette ezt a földet, nem egyezett bele a vikingek idetelepítésébe, ezért átokkal szórta egy részüket. Ez lett a fertőzés, ami Kívülállóvá tehet egy pillanat alatt, úgy, hogy észre sem veszed. És mire feltűnik, már halott vagy.

De mégis milyen képesség az, ha világít a szemed? Csak megijesztésre szolgálhatna, semmi másra. Hallottam emberekről, akik irányították a vizet, gyorsabban futottak, mint a villám, látták a jövőt, vagy belemászhattak a fejedbe. Mindenki védekezésre, támadásra, vagy megelőzésre használhatta az erejét. De mihez kezdjek egy világító szempárral? Ezzel csak célirányosan lebuktatom magam és még védekezni sem tudnék az ellen, hogy elkapjanak, és sárkányok közé vessenek! Mert apám ilyen esetben nem gondolkodik, teszi azt, amit az ősei is, ahogy az előbb meséltem. Eltűnteti azt, aki birtokolja a fertőzést. De lehet, hogy a hangok is ide tartoznak. Az alaktalan hangok. Más ember halálra rémülne, és engem is megrémített, de egyszerre tett kíváncsivá is. Többet akartam tudni.

Azt még érzékeltem – bár fogalmam sincs, hogyan –, hogy Hablaty int a nővéremnek és azt suttogja: „Baj van!”. Alkonynak azonnal leesett a tantusz, hallottam egy mély levegővételt, majd a csizmája egyenletes verődését a kövön. Futott. Bátorkodtam egy pillanatra hátranézni. Aztán vissza is kaptam a tekintetem a száraz, poros talajra. A főtéren voltam, jó messze az arénától, egy köpésre a házunktól.

Hogy kerültem ide? Nem sétálhattam ilyen gyorsan. Vagy mégis?

Gyorsan szedtem a lábaim a ház felé. Most biztosan futottam. De, hogy mikor értem be… az kiesett.

Ennyi lett volna a második fejezet, azt hiszem kicsit rövidebb, mint az előző, de remélem nem baj. :D És hamarosan elérjük a 300 oldalmegtekintőt, amit nagyon nagyon köszönök!! A következő részt jövő hétvégén hozom :)
Sziasztok!